A „modern tudományos-fantasztikus filmek ősatyja”, ami megkerülhetetlen filmtörténeti mérföldkő is egyben: nemcsak a korát jelentős mértékben meghaladó technikai megvalósítás miatt, hanem azért, mert az utolsó képkockáig átitatja Stanley Kubrick művészi kvintesszenciája – igen, ez Kubrick és Arthur C. Clarke közös „szerelemgyereke”, a 2001: Űrodüsszeia!
“Istenem, tele van csillagokkal!“*
Clarke 1948-ban írt elbeszélése, Az őrszem szolgált alapjául a tudományos-fantasztikus irodalom egyik legnagyobb hatású regényéhez, amely a film forgatókönyvével párhuzamosan készült. Kubrick és Clarke közös együttműködéséből született meg végül a 2001: Űrodüsszeia, amelyet monumentalitásában és művészi kifejező erejében mind a mai napig nem sikerült sci-fi játékfilmnek überelnie. De miről is szól ez a hangzatos címekkel teleaggatott, közel félszáz éves „filmmonstre”?
Természetesen nem vitatom, hogy egy művészeti alkotásnak – s az Űrodüsszeia minden ízében az! – számos értelmezése lehet, de jelen esetben van egy nagyszerűen megírt könyv, amely mankóul szolgálhat a megértéséhez, s így nem kell mindenféle elvont következtetést belemagyarázni Kubrick filmes eszköztárába. Ugyanakkor a megvalósítás során a rendező élt azzal a művészi szabadságfokkal, amely révén műve elbillen a metafizika tágabb értelmezései felé, de itt is igazodik az aranyszabályhoz: a látványon túl nem pusztán megmutat – s még véletlenül sem megmagyaráz –, csupán továbbgondoltat, továbbéreztet velünk – magasra dobja a labdát, s hagyja, hogy a néző abba az irányba csapja le, amely legjobban igazodik a benne élő világképhez. Így fordulhat elő, hogy a filmben központi szerepet játszó fekete monolit bár Clarke története szerint idegen értelmes lények hátrahagyott szellemi és fizikai útjelzője, mások esküsznek, hogy maga Isten, vagy az Ő lángpallosú angyalának földi megtestesülése, esetleg a tudás fájának szimbóluma. Valójában nem állnak egymástól messze ezek az elképzelések, hiszen az évmilliókkal ezelőtt élt inkább majom, mint ember őseink számára egy másik világból származó, értelmes lény valóban felért az isteni jelzőhöz. S a vallási áhítat is érthető: a monolit minden egyes, vásznon való felbukkanásakor felzúg Ligeti György Requiem című művének hátborzongató, egészen a zsigerekbe markoló hatást keltő kórusa, amelytől legszívesebben magam is leborulnék az elém tolt bármely fekete téglatest előtt. Kubrick később is előszeretettel alkalmaz szuggesztív zenei aláfestést, lásd az Acéllövedék (Full Metal Jacket, 1987) őrületbe szekált közlegényének öngyilkossági jelenetét.
A monolit megjelenése után az eszközhasználat és a környezetük saját igényeikhez való alakításának rögös útjára lépett őseink előtt még hosszú út áll, amit Kubrick egyetlen zseniális vágással hidal át: a majomember által feldobott lábszárcsont az űrben sodródó űrhajó képére vált át, szimbolizálva, hogy lám, milyen messzire jutott az ember az eszközei révén. Immár a világűr meghódítása a következő állomás! A Johann Strauss komponálta Kék Duna keringőre repkedő űrhajók látványa szintén komplex és meghatározó élménye Kubrick filmjének, még ha mai szemmel, amikor a CGI-trükkök esetében már néha nehéz különbséget tenni a fantázia és a valóság között, csöppet megmosolyogtatók az akkori filmes technikában alkalmazott makettek (de legalább kézzelfogható hatást keltenek).
A Holdon „napjainkban” a felszínre került monolit napfény hatására rádiójelet sugároz Clarke könyvében a Szaturnusz felé, ám Kubrickéknak nehézséget okozott a kor technikai felhozatalával a Szaturnusz gyűrűinek valósághű megjelenítése, így átköltöztették a sztorit a Jupiterre. A Jupiter-expedíció bemutatása rávezeti a nézőket a világűr végtelenségére: a korábbi sci-fik ábrázolásmódjával szemben az űr itt most már nem pusztán csillagokkal telepettyezett fekete háttér; Kubrickék megpróbálták érzékeltetni – sikerrel! – az embertől oly idegen légüres tér irdatlan, ésszel szinte fel sem fogható kozmikus távolságait, ami a Naprendszerünket is jellemzi. Bizony nem Alfonso Cuarón Gravitációja törekedett először valósághűen bemutatni a világűr „embertelenségét”, erre az Űrodüsszeia vállalkozott elsőként, elég csak Poole űrsétáját felidézni, ahol hosszú perceken keresztül nem hallunk mást, csak az asztronauta saját légzését, mivel az űrben nem terjed a hang. Nem csoda, hogy a 2001: Űrodüsszeia mind a mai napig űr-mértékként (magyarán mérceként – elnézést az erőltetett szójátékért!) szolgál zsáneren belül.
Az embert eszközei az űrbe repítették, s az összes maga konstruált „szerzeménye” közül a legfejlettebb a HAL 9000 mesterséges intelligencia, ami (aki?) a Jupiter-expedíció meghatározó tagja. HAL irányítja az űrhajót, ellenőrzi a létfenntartáshoz szükséges eszközöket, egyszóval elmondható, hogy az emberek túlontúl ráutaltak az MI-ra, s ezzel kiszolgáltatottakká válnak. HAL programjába becsúszik egy apró hiba, egy ellentmondás, amit a gépi intelligencia képtelen feloldani: az űrhajó pilótáival ugyanis nem közlik az expedíció valódi célját, HAL számára pedig az igazság elhallgatása is hibajelenség, amivel nem tud mit kezdeni. Ez a paradoxon, mint amikor kavicsot hajítanak a tóba, tovagyűrűzik a programjában, s a következményei az űrhajó személyzetére halálosak. HAL-t elfogja a bűntudat, ami hibához vezet, majdhogy ezt a hibát leplezze, és elkerülje a kikapcsolását – saját szemszögéből: a megsemmisülést! –, bármire hajlandó. Lám, életbe lép a robotika Asimov-i harmadik törvénye, de mi a helyzet, ha az első kettő nem létezik?** Igazán emlékezetes, amikor HAL dalra fakad a filmben, amely a rendkívül hangulatosra sikerült előzetesben (lásd: lent!) is hallható, Poole űrséta alatti légzésével és a monolit kórusával összemixelve: feláll az ember hátán a szőr tőle! A Daisy Bell nem véletlenül került bele a filmbe: 1962-ben Clarke maga is hallhatta, ahogy egy IBM 7094 számítógép elénekelte a dalt.
A film végi csillagközi utazásnak – míg a könyvben Bowman, az expedíció utolsó életben maradt tagja alászáll a Japetusra, a Szaturnusz egyik holdjára, s ott fedezi fel a harmadik monolitot, addig a filmben az a Jupiter körül kering – szintén a technikai megoldások szabtak gátat: valami olyasmit kellett a vászonra álmodni, ami emberi ésszel fel nem fogható, amit eddig még soha nem láthattunk. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Kubricknak a maga idejében rendelkezésre állt volna a mai vizuális effektpaletta, vajon milyen látványvilágot tudott volna megteremteni a filmjéhez? Szinte beleborzong az ember, s bár mai szemmel a végeredmény nem tűnik többnek, mint egy olcsó lézershow, 1968-ban maga volt a legmodernebb, állkoppantó, egészen egyedi vizuális élmény. Számos film merített ihletet belőle, legutóbb Christopher Nolan Csillagok közöttje, de ide sorolhatjuk Jodie Foster fantasztikus utazását az Kapcsolatból, ami majdhogynem egy az egyben Clarke könyve idevágó fejezeteinek átültetése: kezdve a féregjárat egyes állomásaitól (központi pályaudvar, idegen égbolt) az idegenek kapcsolatteremtésével bezárólag. És még hosszan sorolhatnánk azokat a sci-fiket, amelyek egy-egy jelenetben tisztelegtek a Nagy Előd előtt – most legutóbb egy teljes beállítást fedeztem fel az űrhajóbelsőről a filmben, ami később visszaköszönt A nyolcadik utas: a Halálban (amikor a film elején a hajó ébredezik).
A 2001: Űrodüsszeia lezárásában Bowman-nek meg kell halnia, hogy magasabb szintre lépjen az evolúcióban, s a halálban újjászülethessen. Immár csillaggyermekként (vagy vallásos szemszögből, ha úgy tetszik, testetlen, anyagtalan jelenésként, kvázi angyalként) tér vissza, s mondjon bárki bármit, a film végén látható bolygó valójában a Föld.
Arthur C. Clarke végül folytatta regényét, s mind a négy rész rendkívül olvasmányos tudományos-fantasztikus könyv. Kevesen tudják, de a filmhez is készült folytatás, Clarke 2010: A második űrodisszeiáját Peter Hyams adaptálta vászonra 2010: A kapcsolat éve címmel Roy Scheiderrel, John Lithgow-val, Helen Mirrennel és ismét csak Keir Duellával a főszerepben. Aki kíváncsi a csillaggyermekké változott Bowman és az emberiség találkozására, annak feltétlenül meg kell néznie a filmet.
S miért is érdemes most megnézni szélesvásznon a 2001: Űrodüsszeiát? Mert Kubrick filmje maga A NAGYBETŰS MOZI! A zene, a látvány, a színészek, a sztori, és mindenekelőtt a rendezés elképesztő egységét a lehető legjobb minőségben élvezheted ki, nem beszélve arról, hogy ez egy igazán vissza nem térő alkalom: valószínűleg most utoljára lesz alkalmad a moziban együtt lélegezni az űrben Poole-lal, a Kék Duna dallamára keringőző űrhajókat látni, s felnézni a lehető legnagyobb méretben a fejed fölé tornyosuló fekete monolitra, ami révén maga Kubrick lép veled kapcsolatba!
Publikálva: filmtrailer.hu (2015. március 14)
*Dave Bowman asztronauta utolsó szavai, mielőtt elnyeli őt a harmadik monolit Arthur C. Clarke 2001: Űrodisszeia című könyvében
**A robotika Isaac Asimov által megalkotott három törvénye:
1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.