A felszabadító egy animációba oltott Elit alakulat, amely a rajzfilmes formán túl nem igazán szolgál újdonsággal, viszont tisztességgel felsorakoztatja a háborús filmek toposzait, és határozottan érezni mögötte az irodalmi alapanyagot.
A második világháborús filmek témájában már minden elmondatott: a zsáner kimerülésével különböző műfajokkal próbálták ötvözni több-kevesebb sikerrel, így a klasszikus mellett romantikus, vígjáték, thriller, heist, musical, horror és még számtalan egyéb háborús mix látott napvilágot. A zsáner végére a pontot a Ryan közlegény megmentése és Az elit alakulat tette ki, azóta legfeljebb a látvánnyal (Red Tails) és a filmszerkezeti megoldásokkal (Dunkirk) próbálták meg a filmesek elvarázsolni a célközönséget. A felszabadító a háború animált poklába ránt alá. Az alkotók tiszteletreméltó erőfeszítéseit kicsit árnyalja, hogy a rajzfilmes forma inkább kényszermegoldás, és nem eredendő művészeti kifejezőeszköz. Ez határozottan érződik is a végeredményen: mintha indigópapírt tettek volna a valóságra, nincs egy eredeti beállítás vagy izgalmas vizuális megoldás, csupán az átkopírozott realitás.
A rotoszkópos technika nem új dolog, több mint száz éve használják az élő szereplőkkel felvett mozgások animálására. Ennek az eljárásnak a továbbfejlesztett változatát alkalmazták többek közt a Philip K. Dick klasszikusából készült Kamera által homályosan, vagy az új magyar sci-fi animációs film, a Műanyag égbolt forgatásához. A felszabadító esetében a rotoszkóp kiegészül 3D-s és számítógépes megoldásokkal, ennek az új technikának a neve a trioszkóp. A film képeinek kopottas, szépia jellege megadja az alaphangulatát a háborús miliőnek.
A sorozat eredetileg a History Channelnek készült, élőszereplős Elit alakulat-klón lett volna, de a csatorna túl drágának találta, és nem kért belőle. Az animálás ötlete egyszerre jelentett költségcsökkentést és formabontó megoldást, amelyre a Netflix rögtön ráharapott. Alex Kershaw háborús kötetéből így lett végül négyrészes rajzfilmsorozat. A felszabadító egy még el nem mondott történetet ígér, amelynek azonban az összes részlete visszaköszön a korábbi háborús filmekből.
Az oklahomai Viharmadarak 500 nap alatt harcolta-küzdötte át magát Szicília partjaitól a dachaui koncentrációs táborig, mégis, eddig keveset hallottunk róla. Talán azért, mert szedett-vedett társaság volt, amelyet A piszkos tizenkettőhöz hasonlóan a fogdából verbuváltak. Nemzetiségileg is vegyes volt a csapat, indiánok, mexikóiak és fehér protestáns amerikaiak zűrösnek tartott elegye. Ahogy a filmen az egyik náci tiszt meg is jegyzi: „Mi lennénk rasszisták? Otthon a bajtársaival még csak nem is ihatnának egyet.” És mégis, a háború pokla szoros közösséggé kovácsolta őket, mert lenézett és kiutált tagjai másokra nem, csakis egymásra számíthattak.
