Katalinka vonatra száll, aztán vagonról vagonra jönnek a törökök, és hiába próbálja szép szóval vagy tomboló ököllel lebeszélni magát a peronra, nincs szerencséje. Legfeljebb oltári mázlija.
David Leitch kaszkadőrből lett író-rendező, aki John Wick egyik atyjaként már többször bizonyította, micsoda érzéke van az akciókhoz: acélkemény golyókat növesztett az atomszőke Charlize Theron lábai közé, Kábelt fektetett a mázlista Deadpoollal, és halálos iramban koccantotta egymásnak a Szikla megmozdíthatatlan egóját Jason Statham megállíthatatlan önérzetével. Az önfejű filmes ezúttal a The Division videójáték-adaptációnak fordított hátat, hogy filmre vihesse Kôtarô Isaka 2010-es papíralapú akcióthrillerét. Mert ennek a faék egyszerűségű sztorinak az alapja nem más, mint egy csavaros japán bestseller.
A gyilkos járat megfelelne egy marha drága reklámnak is. A főhős, Katica (Brad Pitt) ugyanis Japán híres nagysebességű vasútjára (erre utal a címbéli „bullet train”), a Tokió és Kiotó között közlekedő Shinkansenre száll föl, amely közel 500 kilométeres távolságot tesz meg alig két óra alatt. Katica célja rutinfeladat, egy aktatáska megszerzése, ám ezt követően képtelen leszállni a vonatról. Mindig megakadályozza benne valaki. Ennél többet indulásnak nem kell tudni a sztoriról, ami szép lassan bontakozik csak ki, ahogy hősünk vagonról vagonra – szó szerint – utat tör magának. Hol az öklével, hol pedig a nyelvével (rossz az, ’ki rosszra gondol).
Na most ha valaki Leitch munkásságából kifolyólag faltól falig akciót, nyaktörő kaszkadőrmutatványokat és lehetetlenül hosszú snitteket vizionál (esetleg az Oldboy klasszik kalapácsos jelenetét), csalódni fog. Mert bár nincs hiány kézitusákban, a flow élményt meg-megtörik a kinyilatkoztatásszerű párbeszédek. Ami azonban jól áll Quentin Tarantinónak, aki a szavakból öt perc alatt katedrálist emel, mialatt mi a körmünket rágjuk az izgalomtól, nem biztos, hogy egyből összejön annak a forgatókönyvírónak, akinek a szakmai renoméja kimerül egy közepes Netflix-produkcióban. Zak Olkewitz pedig nagyrészt megelégszik annyival, hogy humorbonbonok helyett a Thomas, a gőzmozdony vasparipáit tologatja dialógusról dialógusra.
Szerencsére a film stílusa, a megteremtett atmoszféra és Brad Pitt nyújthat némi vigaszt A gyilkos járat hiányosságai felett. Nagyon tetszettek a Zack Snyder 300-át megidéző, valóságtól elemelt múltbéli visszapillantások. Pitt pedig szinte önmagát adja: a Japánban elveszett turista karikatúrája pont ráillik, ahogy a poénjai – „Arcot én el nem felejtek!” – is a saját magán való élcelődést állítják a középpontba. Nincs itt szerep. Pitt van a vásznon. Van egy-két izgalmas mellékfigurája a filmnek, engem még az sem zavart különösebben, hogy erősen érződik rajtuk: klasszikus japán karakterek amerikanizált változatai. Kár, hogy a film aztán mit sem tud kezdeni velük. Az viszont annál bosszantóbb, hogy a meglepi cameószerepeknek – azon kívül persze, hogy ráismerünk egy-egy híres filmszínészre – nincsen semmi súlya, pláne humora (lásd: a Thor-folytatásokban Matt Damon!).
A gyilkos járat erős és gyenge pillanatai nagyjából a középszer tájékán oltják ki egymást. Tény, hogy izgalmasabb produkció kerekedett volna ki belőle, hogyha a rendező Leitch mondjuk Tarantinóval és Guy Ritchie-vel dugják össze a fejüket egy kupéban. Azt is aláírom, hogy a távol-keleti helyszín éppúgy elmosódik, mint a vonatablakban tovasuhanó táj. Az infantilis humora pedig helyenként a sínekre űz. Ugyanakkor egy átgürizett nap végén a moziba beülve közel ugyanolyan sebességgel repít el a valóságból, mint a címadó vonat.