A cikk címe alapján lehetne akár andoki gourmet specialitásokról szóló film is J.A. Bayona rendező legújabb túlélődrámája, de szerencsére ennél jóval többről van szó. Ami terítékre kerül, az a humánum, de egészen biztosan nem úgy, ahogy gondolod.
J.A. Bayona 2012-ben rendezett katasztrófafilmet a 2004-es indiai-óceáni cunamiról, A lehetetlen címmel. A megközelítése ott is, akkor is humánus volt: nem a katasztrófa állt produkciójának a középpontjában, hanem az ember. Most is hasonló a helyzet: a Netflixen frissen bemutatott A hó társadalma nem Frank Marshall Életben maradtak című drámájának „újrája”, legfeljebb a téma ugyanaz. Mindkét film az Andokban 1972-ben lezuhant repülőszerencsétlenség túlélőinek kálváriájával foglalkozik, mégis más szemszögből igyekszik rávilágítani a tényekre.
A film alapja Pablo Vierci azonos című könyve, de Bayona sokat merített a túlélőkkel folytatott interjúiból is, amelyek során mind hozzájárultak, hogy a rendező felhasználhassa nevüket a filmben (szemben a Marshall-féle Életben maradtakkal, amelyben fiktív nevek szerepeltek). Nem különösebben lep meg, mivel a rendező olyan végtelen tisztelettel adózik nemcsak a túlélők, hanem a baleset áldozatai előtt is, ami példaértékű lehet hasonló tematikájú produkciók esetében. Kell is, hogy tisztára mossa az elsősorban a kannibalizmus kapcsán együtt emlegetett szerencsétlenség hőseit.
1972-ben egy Uruguay-ból Chilébe tartó repülőgép zuhant le az Andok csúcsai közt, Bayona filmje pedig a fedélzeten utazó rögbicsapat túlélőin keresztül mutatja be a baleset történetét. A rendező nem alapoz sokáig, már az első negyedóra után „kényszerleszállít” minket a hegyek közt, a csontropogtató földetérés pedig szinte egyből a túlélők fogcsikorgatóan fagyos első éjszakájába torkollik. Igen, ahogy a leírásból következik, a film egyből bevonja a nézőt, hogy egy pillanatra se érezhesse magát biztonságban még az otthoni kellemes környezetben sem. A közel két és fél órás játékidőben a rendező rutinosan ütemezi a cselekményt, nem érezni, hogy bárhol leülne a sztori, mindig meglep valamivel, miközben hőseit élet-halál döntésekbe kényszeríti.
Miközben a szereplők – olykor a nézővel egyetemben – elszántan küzdenek a túlélésért a képernyőn, addig Bayona a környezetet lehengerlő tájképekben mutatja be. Lenyűgöző az Andok a maga rideg és kegyetlen pompájában, ugyanakkor a sűrűn váltogatott nagytotálok és a színészek arcára fókuszáló premier plánok funkciója sokkal zsigeribb, ahogy elvész a tájban az ember. Kiemelném még a vágást is, egy jelenettől konkrétan leestem a székről: egy sebesültet mutatnak levegőt kapkodva az első éjszaka a roncsban, majd a következő pillanatban fényes nappal, ugyanabból a kameraszögből, de már holtan. Rettenetesen sokkoló képsor!
Amiben Bayona filmje kiemelkedik, annak bemutatása, ahogyan hősei – saját határaikat feszegetve – végül eljutnak odáig, hogy nemcsak a civilizációs elvárásokat, hanem saját erkölcsi elveiket is levetkőzik. És igen, ebben benne van a kannibalizmus kérdése is, de mielőtt elítélően pálcát törnénk fölöttük, vegyük figyelembe – nemcsak a körülményeket, hanem – a kőkemény és egyszerű tényt: két hónapig étlen senki sem bírta volna ki odafenn. Tehát vagy eszel vagy meghalsz!
A másik, ami különösen megfogott ebben a filmben, azok a kiélezett döntéshelyzetek, amibe főhőseink kerülnek, és azok kihatásai a saját és mások életére. Még a legapróbb dolgok is, mint egy váratlan dühkitörés, és az abból fakadó felületi sérülés is később halálhoz vezethet. Ugyanakkor, ha a szereplőket a végén visszarettenti a hegyek látványa – ameddig a szem ellát -, teljesen máshogy alakul a meséjük. Borzongató, hogy látszólag milyen semmiségeken múlhat élet vagy halál!
Bayona – nem véletlen – csupa kevésbé ismert, uruguay-i színészt válogatott össze a filmjéhez. Két egykori túlélő pedig fel is tűnik a képernyőn, mint filmbéli énjük családtagjai. Könnyen lehet, hogy A hó társadalmával az Oscar-díjátadón is találkozhatunk majd a Legjobb nemzetközi film kategóriában, mivel Spanyolország hivatalos jelöltje lett az idei díjra (a Velencei Filmfesztiválon pedig az esemény zárófilmjeként debütált).
Azt gondolom, hogy Bayona filmje egyértelműen közelebb visz ahhoz, hogy az andoki repülőszerencsétlenség túlélőihez másképp viszonyuljunk, kicsit átérezhessük – már amennyire egy fűtött szobából ez megtehető! – a kínjaikat, és a közbeszédből végleg kikopjon a degradáló „kannibál repülőjárat” históriája. Hogy történetük az önfeláldozásról, és ne az emberhúsról szóljon. A túlélés sem ír felül mindent. A humánumra nagyobb szükség van hozzá, mint egy falat… kenyérre.
Bányász Attila