Paul Feig legújabb kémfilmes paródiája a nyár vígjátékaként lett aposztrofálva, amit elnéző kétkedéssel nyugtáztam egészen addig, míg a megtekintése porig rombolt bennem minden sztereotípiát. A kém nemcsak hogy remek – jó, legyen, a nyár vígjátéka! –, de kitűnő országimázs is, amely valóban felvállalja kis hazánkat. Ezúttal jó helyre került az adókedvezmény, McCarthy pedig jogosan inthet be Susan Cooperként James Bondnak: “Na elmész Te innen a pics@ba!„
Paul Feig az utóbbi időben a női vígjátékok zsánerét próbálta meg színesíteni, s kezdeti próbálkozásait leginkább az útkeresés jellemezte. Ha mást nem is, legalább ezt az igyekezetet mindenképp díjaznunk kell, bár az, hogy a trendi, főleg férfiaknak szóló, altesti és alpári humort ültette át női verzióba (lásd: Koszorúslányok), még édeskevésnek bizonyult az áttöréshez. A Női szervekkel már szintet lépett, amikor a klasszikus zsarus “buddy” filmeket próbálta kifigurázni, és a tipikus férfi karaktereket nőkkel helyettesítve összeeresztette Sandra Bullockot a felszálló ágban lévő Melissa McCarthy-val. Az ötlet jó volt, mégis úgy tűnt, hogy nem igazán tud mit kezdeni velük, képtelen kihasználni a párosban rejlő lehetőségeket, kevés poén csattant igazán, pedig jóval többet ki lehetett volna hozni ebből a filmes projektből. Szerencsére nem adta fel, s úgy döntött, hogy összeszedi mindazt, ami a Női szervekben jól működött, s jelentősen felduzzasztva, új csomagolásban – ezúttal a kémfilmeket kiparodizálva – tárja a nézők elé.
Új filmjének főszereplője Susan Cooper, a kedves, molett, ám meglehetősen karakán csaj, aki a CIA elemzője, és még sohasem járt terepen. Amikor az ügynökség összes titkosügynöke lebukik, ő az egyetlen személy, aki igazán képben van, és akit a kutya sem ismer. Susan tehát fejest seggest ugrik a kémek veszélyes világába, amit titkon mindig irigyelt, ám valahogy semmi sem olyan, mint amilyennek elképzelte. Egy kegyetlen terroristát kell megfigyelnie, ám az események véletlen összejátszása folytán meglepően közel kerül hozzá.
A kém története egyszerű, mint a faék, de mivel paródiáról beszélünk, ezért nem is kell többnek vagy jobbnak lennie, mint egy klasszikus kémfilmnek. Sokkal fontosabb a humor, amelynél nyomokban fellelhetők Feig korábbi filmjeihez hasonló altesti poénok és vulgáris megnyilvánulások, elsősorban a film elején (a CIA központban) a Csupasz pisztolyt idéző helyzetkomikum, leghangsúlyosabban azonban a jellemkomikum uralkodik benne. Feig tulajdonképpen fogta McCarthy-t, és szabadjára engedte a vásznon, aki él is a lehetőséggel, és olyan fokú iróniát hömpölyögtet le a vászonról, amely elől nincs menekvés, szó szerint belefúl a néző. A kém sikerének titka a helyzetkomikumhoz társuló irónia-cunami, amely elmos minden ellenállást, és egész egyszerűen röhögésre késztet. S ezzel Feig megtalálta a helyes, követendő utat, és Melissa McCarthy-ban a tökéletes partnert ebben, aki, meggyőződésem, valójában saját stand-up-os énjét hozza, de talán pont ettől olyan qrvajó ez az egész. A kém műfaja akció-vígjáték, amelyben maga az akció is nagyon a helyén van, mégis azok a jelenetei a legjobbak (lásd: a Gundel étteremben forgatott ebédelős jelenet!), ahol a film a jellemkomikumra épít.
Ha már az akciójelenetek szóba kerültek: meglepődtem, hogy mennyire energikusak, kemények és jól megkoreografáltak, különösen igaz ez a kézitusákra, melyek a Bourne-filmek vagy az Elrabolva legjobb szcénáit idézik (lásd: Cooper és a bérgyilkosnő konyhai csatája). A paródia műfajára egyáltalán nem jellemző ez a nyers erőszak, melyet sugallnak a képsorok. Talán csak a film végére laposodnak el az akciók, ahogy valószínűleg ürül ki a produkció zsebe, de ekkorra már minden néző képben van, és nem a mindent elnyelő pirotechnikát várják, hanem Susan Cooper következő évődő beszólását.
A filmben természetesen McCarthy viszi a prímet, egyértelműen ez az ő filmje. A Női szervekben alkalmazott pikírt, olykor vulgáris megnyilvánulásait emelték hatványra A kémben, ez a hajtómotorja az egész produkciónak. Ehhez már csak hab a tortán Jason Statham parádés ripacskodása, aki valósággal lubickol korábbi akciófilmes karaktereinek kifigurázásában. Ez esetben a nyelve jár közel olyan gyorsan, mint korábbi filmjeiben a keze meg a lába, a Blöff óta nem röhöghettünk ennyit rajta. Rose Byrne is messze került már Trója Bríszéiszétől, mindenesetre most egy lelketlen, mocskos szájú, bolgár (már elnézést, nincs rá jobb szó) pics@t játszik, akitől egyből kinyílik a bicska minden jobbérzésű ember zsebében, s szó nélkül elfelejtjük neki a Rossz szomszédság borzalmas anyaszerepét. Jude Law tulajdonképpen magát James Bond régi vágású playboy verzióját játssza nagyszerűen, akinek harc közben sem kócolódik össze a frizurája. Jól áll neki ez a szerep. Meg kell még említeni Peter Serafinowicz angol színész Aldo figuráját, aki a szenzációs akcentussal beszélő olasz kollégát személyesíti meg – szó szerint – lehengerlően, valamennyi olaszokkal szembeni sztereotípiát felvonultatva.
A kémet, mint már korábban utaltam rá, Magyarországon forgatták, számos budapesti és balatoni helyszínen. Néhány jelenet esetében – költséghatékonysági okokból – Párizs és Róma is életre kel népszerű budapesti helyeken (például a Magyar Állami Operaház művészbejárója mint római kaszinó szerepel, vagy a Néprajzi Múzeum 50 Cent fellépőhelyeként). Országimázsként viszont kitűnő szolgálatot tesz a film, s végre a magyarok sem degradáltként kerülnek bemutatásra a világot jelentő nagyvásznon.
A kém kellemes csalódást okozott, megmondom őszintén, sokkal rosszabbra számítottam, Feig eddigi vígjátéki munkássága nem igazán hagyott mély nyomokat bennem. Most fordult a kocka, bár a női Szellemirtókkal kapcsolatban azért még mindig vannak fenntartásaim: nem kellene egy klasszikushoz hozzányúlni. De ne legyen igazam, nagyon nem szeretném majd jövőre leírni vele kapcsolatban: “én megmondtam”. Addig pedig örüljünk A kémnek, az idei nyár vígjátékának, amelyben McCarthy kétvállra fekteti Statham-et, és ugyanezt szeretné Jude Law-val is, s ahol a Balaton nem csak kecskekörmöket, hanem atomfegyvereket is partra mos.
Publikálva: filmtrailer.hu, 2015.06.03