Az indiai John Wick a szíveddel együtt töri össze kezed-lábad!
A brit színész, Dev Patel már többször is tévedhetetlenül visszatalált a nyugati világ olimposzi magasságaiból az indiai mélynyomorba, térdig gázolva hol az Artúr-mondakörben, hol Charles Dickens viktoriánus folklórjában. Most sincs ez másképp, csak ezúttal
puszta ököllel küzdi be magát a személyes terünkbe, hogy testközelből legyünk tanúi az indiai rögvalóságnak.
Akárcsak 16 évvel ezelőtt Danny Boyle a Gettómilliomosban, úgy a rendezőként frissen debütált Patel is videóklip-szerűen villantja fel India legnagyobb városát, Mumbai-t, mintha Dél-Ázsiát csak rapszodikus képeslapokban lehetne megmutatni és megérteni. Ebben lehet is valami: amíg Patel karaktere bosszút lihegve végigszáguld ezen az egzotikus akciófilmen, addig mi tátott szájjal szembesülünk a sznobizmus és a nincstelenség szélsőséges megnyilatkozásain. Patel nem magyaráz, nem bajlódik a kasztrendszerrel sem, ráhagyja azt inkább A fehér tigrisre, helyette riksával száguldozik a járdán kartonpapíron alvó koldusgyerekek mellett vagy Guy Ritchie-sen pazarul összevágott bukszalopási jelenetben enged bepillantást az utcai életképbe.
A „majomfejű és majomfarkú Hanumán” megelevenedő legendája gyanúsan emlékeztet a XX. századi bosszúfilmek klasszikus dramaturgiájára – a traumatizált főhős átküzdi magát a felsorakoztatott ellenen, hogy végül revansot vegyen kínzóin –, legfeljebb bónuszként gyűrűzik be a keleti ember megbecsülésének örvendő végtelen türelem és a személyes érzéseken túlmutató társadalmi érdek. Kontraproduktív, egyben elgondolkodtató megoldásként hathat, hogy a regnáló,
mindenható pártvezérnek nemes egyszerűséggel szétrúgjuk a valagát, ha valami nem tetszik
(Batsányi után szabadon: „vigyázó szemetek Mumbaira vessétek!”).
Patel tizenéves korától taekwondózik, ez határozottan előnyt jelentett a film akciójeleneteinek megkoreografálásánál. A harcok dinamizmusát ezúttal a közeli kamerakezelés sem rontotta el,
a nézőnek az egész produkció alatt megvan az az érzése, hogy benne van az események sűrűjében.
Nem véletlenül hivatkoznak A Majomemberre az indiai John Wickként, bár itt lőfegyver csak hébe-korba fordul elő, viszont a pusztakezes csaták éppolyan impulzívak, energikusak és erőszakosak, mint Keanu Reeves nevével fémjelzett franchise-ban.
Patel filmje, amelynek a színész nemcsak a címszereplője és a rendezője, hanem – jó reneszánsz emberként – írója és producere is egyben, az akcióorientáltság és a hagyományőrzés mellett a humorával is hódít. Többek közt még John Wicket is megidézi, és ez az önreflexió baromi jól áll neki. Akárcsak kurtafarknyi szerepében maga Sharlto Copley (a District 9 kis-, és az Elysium rosszarcú megoldóembere), aki annyira ripacs, hogy egyből belopja magát a szívünkbe.
A Majomember sikere abban keresendő, hogy felül tud emelkedni önmagán: amúgy csak egy lenne a több tucat egzotikus, B-kategóriás akciófilmből, ha nem Patel szíve-lelke töltené meg energiával. Így viszont megállíthatatlanul száguld, mint a Bombay expressz, ragad magával minket az ízes-szagos indiai valóságba.