A Mátrix – Feltámadások zavarba ejtő alkotás: egyrészt baromi szórakoztató, másrészt a moziból kifelé jövet is azon töri a fejét az ember: ezt most miért kellett? Ez az ellentmondásosság megosztó produkcióvá teszi a nézők szemében a leghosszabb Mátrix-filmet, ugyanakkor amint fölcsendül a mozi sötétjében a klasszikus zenei főtémája, menetrendszerűen érkezik a lúdbőr és vele a bizonytalanság: ez most a valóság?
A Mátrix huszonkét évvel ezelőtt lebbentette föl a digitális fátylat az igazságról: az ember egy gépek uralta világban álmodik arról, hogy lassan – szó szerint és átvitt értelemben is – fölemészti az élőhelyével együtt önmagát. A Mátrix valóságában ezen persze már túl voltunk, a miénkben pedig épp a küszöbén állunk. Hogy ki használ kit, az ember és a gép között fennálló, egyre szorosabb szimbiotikus kapcsolat révén, lassan okafogyottá válik. Elmosódik a határ: ahogy egyre inkább részévé válunk a virtualitásnak, úgy uralja el az életünket a technológia. A kérdés az, hogyan élheti túl az emberiség a technikai fejlődését önmaga és a környezete elpusztítása nélkül.
A Wachowski-nővérek – tetszik vagy sem – filmjükkel nemcsak a filmkészítést reformálták meg, hanem belevésték a Mátrix lefutó jelsorait az egyetemes popkultúrába.
Azonban lényegesen többet adtak a világnak a „bullet time” technikánál (amikor a virtuális kamera időtől és tértől függetlenül siklik körbe Neo és Smith ügynök vagdalkozó alakján): gondolatokat ébresztve mozgatták meg milliók fantáziáját, miközben fölfestettek egy megrázóan közeli, alternatív jövőt. Az embert a virtualitáson innen vírussá, azon túl pedig laposelemmé degradálták, azért, hogy felébresszék Csipkerózsika-álmából. Az elmúlt két évtizedet mégis mintha mélyalvásban töltöttük volna, a fal felé fordulva a globális felmelegedés árnyékában.
A Feltámadások alcím egyszerre jelképes és valóságos: Lana Wachowskit a szülei (akik öt hét különbséggel hunytak el) és egy közeli barát elvesztése inspirálta, hogy tollat ragadjon. Neo és Trinity – valamint velük együtt az egész Mátrix-univerzum – feltámasztása a gyászfolyamat öngyógyító része volt számára. Ezzel szemben Lilly Wachowski, aki hamarabb túltette magát a veszteségen, nem kívánta újra felidézni a régmúltat. Így az új epizód teljes egészében Lana „terápiás” munkaprojektje, aki annyira komolyan vette, hogy minden egyes jelenetet maga forgatott le – szemben a hollywoodi módival, ahol az akciójeleneteken egy második stáb szokott dolgozni.
A Feltámadások nyitánya egy hatalmas déjà vu: mintha újraforgatták volna a Mátrix első részét.
Pont amikor kezdene kinyílni a bicska a zsebünkben, ráébredünk, hogy mégsem ugyanannak a cselekménysornak vagyunk a tanúi, mint két évtizeddel ezelőtt, ráadásul nem is vagyunk egyedül: valakik velünk együtt kukkolják a történéseket. A Mátrix-filmek velejárója, a néző teljes elbizonytalanítása dörömbölve kér bebocsátást az elménkbe. Isten hozott a Mátrixban!
