A mindenség elmélete, címével ellentétben, nem tudományos értekezés – bár akár az is belefért volna –, hanem Stephen Hawking elméleti fizikus életrajzi filmje, melyben, meglepő módon, feláldozzák a tudományt a dráma oltárán. Hogy ez az előnyére vagy a hátrányára szolgál-e a filmnek, megítélni nehézkes – hisz’ a Holt Költők Társasága óta tudjuk, hogy minden csak nézőpont kérdése –, ami a lényeg, s ezt állítólag maga Hawking fűzte hozzá a filmhez: „nagyjából igaz”.
Amikor hírét vettem, hogy Stephen Hawking életéből romantikus dráma készül, majdnem a szék mellé ültem. Kíváncsian vártam a film előzetesét, amit megtekintve nyilvánvalóvá vált, hogy a) Oscar esélyes produkcióról van szó, és b) Eddie Redmayne, aki Hawking karakterét formálja meg a filmben, élete legnagyobb alakítását fogja nyújtani a prof lassú leépülésének bemutatásával. Merthogy, és szerintem ezt kevesen tudják, Stephen Hawking sem úgy született, ahogy napjainkban lassan a populáris kultúra részévé válik elmaradhatatlan tolókocsijával és robothangú beszédszintetizátorával, hanem egészen 20 éves koráig látszólag teljesen egészséges fiatalemberként készen állt birokra kelni az egész világgal. Előtte állt a nagy betűs Élet minden szépségével, reménykeltő ígéretével: a Cambridge-i campus színes társasági életével, a kozmológia a maga rengeteg, feltáratlan vagy pontosításra szoruló szakterületével és a szerelem egy friss, bimbódzó kapcsolat formájában. Ezt a világmegváltó ifjonti lendületet törte derékba a diagnosztizált amiotrófiás laterálszklerózis nevű betegsége: ez egy olyan degeneratív idegrendszeri elváltozás, aminek következtében a mozgatóidegek lassan elsorvadnak. Orvosai mindössze két évet jósoltak számára.
Hawking, miután depresszióját sikerült leküzdenie, amelyben nem csekély szerepe volt későbbi feleségének, Jane-nek, doktorija témájának azt választotta, amiből a legkevesebb állt rendelkezésére: az időt. Jane-nel összeházasodtak, Stephen ledoktorált, s az ifjú pár, tekintetbe véve a férfi állapotát, rohanvást családot alapított. Három gyermek született, s miközben az asszonyra teljes súllyal nehezedett a háztartás minden nyűge, a három gyermek nevelése, mellette az egyre jobban leépülő férjét is gondoznia kellett. Ezt valóban nem lehetett sokáig bírni, és ez bizony nyomot hagyott kapcsolatukon. Miközben Hawking tudományos karrierje egyre feljebb ívelt, egészségi állapota és kapcsolata az egyetlen emberrel, aki a legjobban hitt benne, véglegesen megromlott – szinte törvényszerűen vonzott be darabjaira hulló kapcsolatukba egy harmadik személyt.
A film eleje valóban olyan, mint egy romantikus film: két epekedő ifjú vált szerelmes pillantásokat, szinte félve puhatolják körbe egymást, klasszikusokat idézve, és a csillagos eget bámulva. Ugyanakkor nekem hiányzik a Nagy Miértre a válasz: miért pont egymást választják, mi fogja meg az egyikben a másikat, mi az, amiért Jane a későbbiekben hajlandó Stephen mellett kitartani a férfi betegsége ellenére? Jó, tudom, a szerelem relatív (ha-ha, bocs, de ezt muszáj volt!), azonban igenis érzékeltethetné a rendező, igenis belefűzhetné a forgatókönyvíró a dialógusokba, igenis kifejezhetnék ezt filmes művészi eszközökkel! Ettől függetlenül ez az egysíkú romantikus szál is jól megágyaz a későbbi szívfacsaró, keserédes “Love Story-hoz”, ami aztán kissé bátortalanul csap át párkapcsolati drámába. Érezhető tisztelettel próbál Anthony McCarten forgatókönyvíró hozzányúlni a témához, és lavírozni a kényes kérdések zátonyaival csipkézett történet tengerén, de pont ezzel követ el hibát: egy picit lehetne bátrabb, hatolhatna mélyebbre, és lehetne sokkolóbb; ahogy megtehetné ezt James Marsh rendező is. Mégis, inkább maradnak mindketten a biztonságot jelentő felszínen, csak sejtetve, hogy milyen mélységek rejtőznek alant; odafent viszont Marsh biztos kézzel kormányoz, vezeti a produkciót egyik érzelmi hullámhegyről a másikra, azonban, úgy érzem, ez kevés az Oscar-díjhoz.
A filmet Eddie Redmayne menti meg, aki olyan pontos képet fest Hawkingról, hogy a prof saját bevallása szerint is néha zavarba jött, mert azt hitte, saját magát látja. Redmayne a szerep kedvéért 15 kilót fogyott, és tánctanárt fogadott, hogy megtanulja kontrollálni testének minden porcikáját. Az eredmény szinte megdöbbentő, a vásznon mintha valóban magát Hawkingot látnánk. E megszállott átlényegülésnek azonban könnyen lehet, hogy súlyos ára lesz: Redmayne csontkovácsa szerint a színész gerince megsínylette ezt a végtag-kitekert állapotot. Redmayne átalakulása azért is kiemelkedő, mivel a film jelenetei nem időrendben kerültek rögzítésre, így fel kellett térképezni Hawking egészségromlásának különböző állapotait, és a színésznek ezeket időben keverve megjelenítenie. Egészen elképesztő teljesítmény!
A film Jane Hawking könyvének adaptációja, mégis, Jane figurája valahogy háttérbe szorul férje mellett. Nem igazán sikerült érzékeltetnie a rendezőnek az asszonyra rászakadó mérhetetlen terhet, ami a férfi ápolásával a nyakába szakadt. A szürke hétköznapokba alig látunk bele, mintha nekünk, nézőknek, mindig csak az ünnepnapok jutnának, amikor mindenki boldog, vagy majdnem boldog, az arcokon mosoly ragyog. Mindezek ellenére Felicity Jones színészi játéka megfelelően árnyalt, érződik, hogy pontosan követi a rendezői koncepciót, még ha az másodvonalbeli szerepre is ítélteti. Ugyanez igaz a film többi mellékszereplőjére, különösen szimpatikus a már-már tragikus figuraként beállított “házibarát”, Jonathan karatkere, akit Charlie Cox kelt nagyszerűen, némi megkapóan retrós NSZK-s beütéssel, életre. David Thewlis és Emily Watson itt most csak asszisztálnak a fiatalok keze alá.
Amit még hiányoltam a filmből, tekintetbe véve, hogy Hawking számára minden bizonnyal ez jelentette a valódi mentőövet az életben, az a tudomány. Tetten érhető, hogy a produkció alkotói számára is valamilyen szinten megkerülhetetlen volt a tudományos elméletek bemutatása, mégis minimalizálták a megjelenítésüket a vásznon: talán attól tartottak, hogy túl bonyolultak a nézők számára? Mindenesetre ami végül bemutatásra került belőlük, például maga a mindenség elmélete, azt legalább érzékletesen és közérthetően magyarázták el, lásd a rendkívül szemléletes krumpli-borsó hasonlatot!
A mindenség elmélete esetében nem mehetünk el említés nélkül a zene mellett: igazán érzelmes, megindító témákat komponált az északi fenegyerek, Jóhan Jóhansson, amiért megérdemelten vihette haza a Golden Globe-díjat.
A mindenség elmélete érzelemdús, szívfacsaró életrajzi dráma lett, ami még jobb lehetett volna, ha kicsit bátrabban nyúlnak hozzá az alkotók, s nem fogja vissza őket a Hawking iránti tisztelet. A film kerüli a naturalizmust, s furcsamód – vagy talán pont a megfelelő arányban? – keveri a drámát és a tudományt, az utóbbi kárára. Mindenesetre a film egyértelműen az elme diadalát hirdeti a gyarló emberi test felett, hiszen Stephen Hawking elérte a lehetetlent: nem csupán megértette az idő mibenlétét, de le is győzte azt.
Publikálva: filmtrailer.hu (2015. január 22)