A nyomorultak: Dalban mondom el

Amikor 1980-ban Claude-Michel Schönberg és Alain Boubil eredeti ötlet alapján musicalt írt Victor Hugo klasszikus regényéből, A nyomorultakból, nem sejthették, hogy az elkövetkező három évtized egyik leggyakrabban játszott darabját komponálják meg. A musicalváltozat számtalan színházi előadást élt meg a világ számos színpadán, széles vásznon azonban a 25. évfordulójának díszelőadásától eltekintve még nem volt látható – szemben a regény számos adaptációjával. Tom Hooper rendező, aki A király beszédével megérdemelten vihette haza az Oscar arany szobrocskáját, nagy fába vágta a fejszét: eltökélte, hogy dalra fakasztja Hugh Jackmant, Russell Crowet és Anne Hathawayt egy eddig még sosem látott gigaprodukcióban. A négy Golden Globe jelölés és a valószínűsíthető Oscar jelölések (később nyolc Oscar-jelölésből hármat váltott díjra – a szerk.) is önmagukért beszélnek.

Gyerekkoromban a család apraja-nagyját kivétel nélkül a televízió elé ültette a vasárnapi musical-délután: máig nosztalgikus derűvel telten gondolok vissza a My Fair Lady, a Doctor Dolittle, az Ének az esőben vagy épp a táncos-zenés Fred Astaire-filmekre, melyek mind Hollywood fénykorát idézték. Épp ezért számomra nem idegen a műfaj, s minden további nélkül el tudok merülni, és értékre lelni a zenés betéteket tartalmazó filmek élvezetében. Bár A nyomorultak musical többszörösen is nehéz mű – elég csak Hugo kitűnő, ám nem épp vidám szépirodalmi alapanyagára gondolni –, alapvetően a műfaj sajátosságaival rendelkezik, így aki nem tud azonosulni vele, messzire kerülje el a filmet (bár e kritikát annak is érdemes végigolvasnia, hogy képet kaphasson róla, mitől is olyan nagy szám ez az adaptáció).

A sztori hűen követi Hugo eredetijét, amely a XIX. századi Franciaországban játszódik: Jean Valjean épp befejezi hosszú évtizedekig tartó börtönbüntetését, amit kenyérlopásért és a börtönben a túlélésért folytatott küzdelem, valamint a szökési kísérletek miatt róttak ki rá. Azonban hiába a letöltött évek, az ember a rácsok mögül már nem térhet vissza tiszta lappal a társadalomba. Lehetőség és munka helyett csak megvetés, lenézés és ütleg jut osztályrészéül, így az első jótét lelket, aki megszánja, már csak a körülmények miatt is meglopja. Megszégyenülve tettének súlyától Valjean elhatározza, hogy a társadalom gúzsba kötő béklyóit lerázva magáról mások megsegítésének fog élni. Próbaidejét megszegve személyazonosságot vált, és saját erejéből mindent újrakezdve jómódú, mások által megbecsült polgárrá válik, aki szövőgyárában a legszegényebbeknek ad munkát. Így kerül alkalmazásába Fantine, a szegény sorsú fiatalasszony, aki minden keresetét a kislányáról gondoskodó rossz hírű Thénardier nevű fogadósnak juttatja. A rossz nyelvek és pletykák miatt azonban lapátra teszik, Fantine pedig egyre inkább elzüllik, hogy előkerítse a szívtelen fogadósnak lánya kvártélyának díját: eladja a haját, a fogait, végül pedig az erényét is. Megkésve lel rá Valjean, akinek időközben utánanyúl múltja a vaskalapos elveket valló Javert alakjában. Valjean megfogadja a haldokló asszonynak, hogy leányát, Cosette-et sajátjaként fogja felnevelni. Azonban hiába menekül el Valjean a gyermekkel az oldalán, életükbe folyvást beleszól a kopóként a nyomában szaglászó Javert, a szerelem és maga a történelem.

nyomorultak 1
Hugh Jackman Jean Valjean szerepében

A nyomorultak egyik sarkalatos „nehezménye”, ami igazán próbára teszi az embert, hogy nem pusztán zenei betéteket tartalmaz, hanem minden szóbeli megnyilvánulás dal formájában hangzik el benne. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, azonban Hooper adaptációjában egészen újszerű megközelítést alkalmazott. Míg a musicalek dalbetéteit először stúdióban veszik fel, és a képanyagot utána forgatják le, ahol a színészek kvázi csak tátognak éneklés helyett, addig Hooper a forgatás során a képanyaggal együtt rögzítette az elhangzó dalokat is. Ez esetben az éneket teljesen alárendelte a színészi alakításnak, azaz megengedte színészei számára a spontaneitást, az improvizációt. A fülükbe rejtett füldugóból élő zongorakíséretet kaptak a dalokhoz, azonban jelen esetben a zongorának nem a dallam, a ritmus, a tempó biztosítása volt a célja, hanem épp ellenkezőleg, a kíséret idomult az énekhez, egyfajta – elsősorban – érzelmi mankót biztosítva az előadáshoz. A musical filmváltozatában a színészek teljesen szabad kezet kaptak. Ennek megvannak a maga pozitív – átütőbb, megrendítőbb erejű alakítások – és negatív – a dallamtól való totális eltérés, amely olykor megmosolyogtató, máskor határozottan bosszantó zenei „élményt” nyújt – hatásai is. Egy két és fél órás produkcióban a szándékosan vagy véletlenül félreénekelt félhangok előbb-utóbb rendkívül idegesítőek tudnak lenni. Különösen ha olyan színészek produkálják, akik valójában nem is tudnak énekelni.

nyomorultak 2
Javert szerepében Russell Crowe fakad dalra

Igen, többek közt most veszem elő Russell Crowet! Azonban nem pocskondiázni akarom, ugyanis nagyon ügyesen oldotta meg az éneklést – úgy fogalmaznék – a „ha-megugorni-nem-tudom-hát-megkerülöm” elv alapján. Jó volt őt ebben a közegben látni, és amit tudott, ki is hozott a hangjából. Javert szerepe pedig fenséges, hiszen alapvetően nem gonosz, pusztán az elvek embere: számára a lopás, még ha kenyérről is van szó, egybeesik bármely más bűn súlyával, teszem azt az emberöléssel – lásd a tízparancsolatot! Crowe színészi alakítására a kiegyensúlyozott a találó kifejezés.

A „hosszúnevűek”, azaz Sacha Baron Cohen (alias Ali G, Borat) és Helena Bonham Carter összeboronálása kitűnő ötlet volt, ők hozzák a film humoros oldalát. Mindketten párját ritkító színészek, együtt pedig különösen halálosak, viszont az énekhangjuk… hát, maradjunk annyiban, nem nagy szám! A fogadós Thénardier és neje szerepében viszont megállták a helyüket.

nyomorultak 3
Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter ugyanúgy nyomorultak, mint bárki más.

A film szerelmi háromszögére nem vesztegetnék túl sok sort. Amanda Seyfried és Eddie Redmayne “búgó galambpárjának” egy percig sem hittem el a szerelmet “első látásra”, de ez talán nem az ő hibájuk, akárcsak a rétestésztaként túlnyújtott, csöpögős és élettelen romantikázásuk. Redmayne szólójában átütőbb alakítást nyújt mind színészileg, mind zeneileg, Seyfried viszont a Mamma mia!-ban sokkal jobb volt. Aki viszont levett a lábamról, az a szerelmi háromszög hoppon maradt tagja, Samantha Barks Éponineja: minden drámaisága, tragédiája átjött figurájának, kitűnő alakítást nyújtott a színésznő, ráadásul sokkal életrevalóbb, mint ellenlábasa.

nyomorultak 4
Samantha Barks és Eddie Redmayne A nyomorultakban

Nem véletlenül hagytam a végére a film két legnagyobb alakítását: Hugh Jackman Jean Valjeanként egyszerűen fenomenális, aki mindezidáig kétségbe vonta színészi kvalitását, annak mindenképpen javaslom ezt a bizonyító erejű színészi munkát, amit itt belecsap a képünkbe. Jackman nagyon tud szenvedni, ezt már korábbi filmjeiben is bizonyította, de itt most tökélyre viszi. A filmvégi apa-lánya jelenetet pedig szégyenszemre végigkönnyeztem – mióta kislányom született, különösen érzékeny vagyok a témára.

nyomorultak 5
Isabelle Allen és Hugh Jackman A nyomorultakban

Anne Hathaway… hát, őrá igazából nem találok szavakat! Tény, hogy a legszebb szóló (lásd lent, az Universal jóvoltából közzétéve!) neki jut az egész produkcióban, és azt valami olyan átéléssel adja elő, ami valóban csak a legnagyobb színésznőkre jellemző. Hasonlót nem sokat, és pláne nem mostanában láttam. Szólója öt-tíz percében, aminek tetőpontja az előzetesben is látható-hallható, az érzelmek olyan elképesztő sorát vonultatja föl és olyan mélyről tör föl belőle, hogy a néző beleszédül. S mindezt vágás nélkül, egyetlen snittben! Elképesztő! Ezért az alakításért borítékolható az Oscar díj (meg is kapta – a szerk.)! Még ha a film többi jelenetét madárhangon végigcsipogja.

Mint már korábban is említettem, zeneileg és színészileg az egyes figurák szólói a legerőteljesebbek, valamint különösen tetszik a kánonban éneklés, amikor jellemzően hárman, azonos dallamra, de különböző szövegű szerzeményt adnak elő. A zenekari kíséret a film utómunkálatai során került rögzítésre. Claude-Michel Schönberg és Alain Boubil, az eredeti musical írói egy új dalt és zenét is komponáltak a filmhez, így azok számára is nyújthat újdonságot A nyomorultak, akik esetleg kivülről ismerik a dalokat. A film tobzódik tömegjelenetekben, a látvány, mint ilyen gigaprodukció esetében elvárható, pazar, különösen a monumentális díszletek és a CGI hatnak gyönyörűen.

nyomorultak 6
A nyomorultak történelmet írnak

A nyomorultak egy nagy lélegzetű, komoly produkció lett, ami megtartotta a szépirodalmi alapanyag minden drámaiságát, ugyanakkor méltó tisztelgés a musical műfaj előtt. Az alkotók által alkalmazott újszerű módszernek megvannak az előnyei és a hátrányai is, én inkább az előnyökre koncentrálok: az átütő színészi alakítások számomra fontosabbak a zenei élménynél. Nem könnyű film, emberpróbáló végigülni mind a két és fél óráját, azonban a végére tagadhatatlanul gazdagabbak leszünk egy élménnyel. Méltó év végi karácsonyi érzelmi túlcsordulás igazi nosztalgikus, zsebkendős módon dalban mondva el!

Publikálva: filmtrailer.hu (2012. december 27)

Szólj hozzá!