Bekövetkezik a világvége. A hogyan és a miért kérdései margón kívül esnek, lepotyognak Lily Brooks-Dalton könyvének lapjairól. Ebben a történetben nem is fontosak. Nem úgy, mint a csillagokra föltekintő férfi, és a csillagokon lépkedő nő; ők már azelőtt elvesztek, hogy a Föld elhallgatott. Ahogy a világ elcsendesedik körülöttük, úgy kel fel a nap belső világuk öröklött pusztasága fölött. Vajon bearanyozhatja-e a fény lelkük panorámáját betöltő éjféli égboltot?
„Ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant.” Friedrich Nietzsche elkoptatott aforizmája az égboltra is igaz. Talán ezért van teljesen beleveszve Augustine, az idős asztronómus, aki a csillagok közt bolyongó elmével keresi az élete értelmét. A földi hívságok csupán pillanatnyiak és haszontalanok, nem is méltók a tudós figyelmére, aki képtelen levenni a tekintetét a feje fölött keringő univerzumról. Csak botladozik a futó kapcsolatok, kérészéletű szerelmek és sárba hullott barátságok között, míg végül az emberek és önmaga elől is a sarkvidékre menekül. Augustine körül már jóval a világvége előtt elhallgatnak a hangok. Igaz, egy katasztrófa kell, hogy meghallja a belsőket.
Ezzel szemben Sullivan nemcsak lélekben menekül a csillagokba. Csapot-papot maga mögött hagy: rossz szokásokat és hibás beidegződéseket, félelmeket és szorongásokat; legalábbis ő ebben a hiszemben él. Esélyt sem akar adni, hogy rossz feleség vagy akár rossz anya lehessen; más kérdés, hogy pont a menekülésével válik azzá. De hát ki mondhat nemet egy Jupiter-expedícióra? Talán épp egy feleség vagy egy anya. Sullivan azonban a bolygóközi űrbe vágyik, hogy a semmibe semmit se vigyen magával. Személyes holmija szinte nincs, de az élete akkor is vele van. A bűntudat, a magány és az elveszettség érzése kitölti lelkében a hiány vákuumját, amelynek méretei kiterítve szinkronban vannak az űrhajón kívüli világegyetemmel. Hiába menekül a Jupiterig, ezer szállal kötődik az otthonhoz; ezek a távolsággal elvékonyodhatnak, de soha el nem szakadhatnak.
E két, önmagában csalódott lélek felpörgő körtáncáról szól Az éjféli égbolt, akik egy ismeretlen kataklizma árnyékában végre kénytelenek szembesülni önmagukkal, félelmeikkel és múltbéli tetteik következményeivel. A vég közeledtével a bűneikkel való együttélés okafogyottá válik. Mihez kezdhetnek hát velük? Miközben a fenti és a lenti semmi közepén mindketten a túlélésért küzdenek, az igazi harcot lélekben vívják. A múlt utánuk nyúl, és átcsap rajtuk. Gyarlóságuk a tudatalatti felszínére bukkan – kinek ilyen, kinek olyan formában -, és ha önmagukat képtelenek is legyőzni, de szembesíthetik magukat gyengeségeikkel.
A könyvből készült filmről itt olvashatsz!