Kathryn Stockett bestselleréből Tate Taylor által kitűnően vászonra adaptált dráma, A segítség a ’60-as évek Amerikájába kalauzol el bennünket, ahol egy ambiciózus újságírójelölt tényfeltáró botránykönyv írására adja a fejét, melyben az afro-amerikai bejárónők sanyarú helyzetét mutatja be egy igazi déli államban, Missississippi-ben. Az emancipációt még mindig valami egzotikus fogalomnak tekintő társadalomban a faji kérdés tabu témának számít. Ez Martin Luther King ideje, az afro-amerikai polgárjogi mozgalmaké. A segítség a 2011-es év legjobb filmje – humorával, mély drámájával, minden szívmelengető és szívszorító pillanatával.
Adott egy fiatal lány, Skeeter, aki a főiskola befejezése után újságíró szeretne lenni, ám tapasztalatlansága miatt csak a helyi lap háztartási rovatához veszik fel. Skeeter azonban lelkesen veti bele magát a munkába, bár dunsztja sincs a háztartás vezetéséről. Barátnője bejárónőjét, Aibileent kéri meg, hogy lássa el gyakorlati tanácsokkal, ám hamarosan még jobb ötlet villan át az agyán: egy könyv, amely az afro-amerikai bejárónők nézőpontjából mutatja be az életet a ’60-as évek Amerikájában. Skeeter azonban nehezen talál interjúalanyt: az elbocsátás és megaláztatás terhe alatt senki sem hajlandó szóba állni egy fehérbőrű lánnyal. Azaz valaki mégis: Aibileen, hosszas unszolásra, kinyitja a száját… ami aztán hatalmas, mindent magával ragadó lavinát indít el a kisvárosban.
Na, nem kell megijedni, a film nem apró, háztartásbeli praktikák taglalásáról szól, hanem igazi sorsdrámákról: megismerjük a háztartási alkalmazott mögötti embert. Nyilvánvalóvá válik, hogy az eltérő bőrszínek alatt ugyanolyan érzelemdús szív és lélek lakozik, tele rengeteg örömmel, bánattal, fájdalommal és szeretettel. Közel sem vagyunk annyira különbözőek, mint amennyire néha szeretnénk. Mindannyian emberek vagyunk, teljesen mindegy, hogy a bőrünk színe fehér, fekete, barna vagy sárga…
Az első, ami megfogott a filmben, az az áradó mesélőkedv. Szinte rögtön magába ránt a történet: a főcím után már futunk is Skeeterrel át az életén, szomorkodunk nagyokat Aibileennel, hatalmasakat kacagunk Minnyvel, s rácsodálkozunk „szőkeségével” is korának érzelmi intellektusát jócskán megelőző Celiára. A magával ragadó sztori mellett figyelemreméltó a filmnek ez a karakterközpontúsága: sok, remekül kidolgozott figura szerepel benne, melyeket kitűnő színésznők keltenek életre. A történetben a férfiak meglehetősen háttérbe szorulnak: a háztartás az a terület, ahol abszolút a nő az úr.
A Könnyű nőcske után ez a második film, amiben Emma Stone igazán megmutathatta a tehetségét. Kitűnő alakítást nyújt Skeeterként, különösen tetszettek a múltbéli visszapillantások, ahol az időben visszalépve még kislányként duzzog szeretett dadája karjaiban. A pályája elején álló, a világra nyitott, cserfes fiatal nő karaktere testhez álló feladat lehetett számára, amihez maga a korszak adott hozzá egyfajta sajátos ízt.
Bryce Dallas Howard M. Night Shyamalan A falu című thrillerével robbant be a köztudatba. Később Kenneth Branagh Shakespeare-adaptációjában, az Ahogy tetszikben Rosalind szerepéért nyert Golden Globe díjat, de a nagyközönség a kommerszebb filmjei mellékszerepeiből, a Pókember 3-ból, a Terminator – Megváltásból vagy az Alkonyat – Napfogyatkozásból ismerheti inkább. A gyönyörű színésznő most unszimpatikus szerepkörben próbálja ki magát, és milyen jól áll neki! Hilly Holbrook szerepében burkoltan rasszista, keménykezű, nagyvilági asszonyt játszik, aki körömszakadtáig védi a fehérek jogait a „színesekkel” szemben.
Viola Davis játssza Aibileent, méghozzá olyan kitűnően, hogy rögtön Whoopie Goldberg bemutatkozó alakítása jutott eszembe a Bíborszínben: könnyen lehet, hogy kijár egy Oscar-jelölés a hölgynek. Davisnek nem ez lesz az első jelölése a neves díjra: 2009-ben már majdnem elvitte az arany szobrocskát a Golden Globe-bal együtt a Kételybeli mellékszerepéért (valóban jelölték, Octavia Spencerrel egyetemben, utóbbi meg is kapta a díjat – a szerk.). Minnie szerepében Octavia Spencer-t láthatjuk: a terebélyes afro-amerikai hölgy hatalmas szemeivel az érzelmek egész tárházát tudja érzékletesen kifejezni, ráadásul némi komikusi véna is szorult belé, hiszen neki köszönhetjük a film legkacagtatóbb pillanatait.
Még mindenképpen meg kell említenem Jessica Chastaint, aki a kiközösített Celia Foote karakterét formálja meg. Celia külsőleg a tipikus szőke nő: a néző első körben rögtön buta libának könyveli el, de a jeleneteit hihetetlen módon élvezi az ember, és azt vettem észre, hogy film nézése közben vártam, mikor bukkan fel újra az ő történetszála. A legdrámaibb, legtragikusabb karakter az övé a sztoriban, akit a film végére a szívébe zár az ember. Érdekes módon ő, a „buta szőke” viselkedik a legemberségesebben Minnie-vel, a bejárónőjével, teljesen egyenjogúnak tekintve. Jessica Chastaint legutóbb Az élet fája című Terrence Malick filmben láthattuk Brad Pitt partnereként (engem meglepett, hogy a hölgy valójában nem is szőke, hanem vörös szépség).
A filmben minden színésznő annyira kitűnően játszik, hogy legszívesebben mindegyiknek adnék valami díjat. Oscar-esélyes film ez, szerintem több kategóriában is viszontláthatjuk majd a gálán (négy kategóriában jelölték, egyet váltott díjra – a szerk.). A magam részéről – pedig sokat törtem rajta a fejem! – semmilyen negatívumot nem tudok mondani róla.
A segítség áradó mesélőkedvével az amerikai filmgyártás igazi klasszikusait idézi, mint amilyen például a Forrest Gump: tartalmas szórakozást ígér, komoly mondanivalóval bír. Mesélni akar. Átadni. Szórakoztatni. A hölgyeknek ajánlott egy százas papírzsepi a filmhez, s bár csak női főszereplők sorjáznak a vásznon, garantálom az uraknak, hogy egy percig sem fognak unatkozni rajta. Üljenek be nyugodtan a párjukkal, ha minőségi szórakozásra vágynak.
Publikálva: filmtrailer.hu (2011. november 3)