Alejandro González Iñárritu rendező vadnyugati mozija egyszerre formabontó, sokkoló és magával ragadó. A klasszikus western Statson-kalapos revolverhősei helyett az északi prémsapkás trapperek zord és kemény világát állítja középpontba. Iñárritu lenne a zsánert megreformáló új Sergio Leone? Medve legyen a talpán, ami ujjat mer húzni a főhősével!
„Ami nem öl meg, az megerősít… kivétel a medve.
A medve, az megöl.”
Amikor először láttam A visszatérő előzetesét (lásd: lent!), az az egészen zavarba ejtő, nosztalgikus érzés uralkodott el rajtam, mint amikor gyerekkoromban a televízióban látott spagettiwesternek után először kézbe vettem Karl May Winnetouját és J. F. Cooper Nagy indiánkönyvét, szembesülve vele, hogy a poros szalonok pisztolyhősei, valamint a prérin nyargalászó tehenészfiúk mellett létezik egy egészen más világ, az addig feltérképezetlen területek, a vadon s a rengetegben vadászó trapperek világa, ahol olyan hősök bolyonganak, mint Old Shatterhand vagy Nathaniel Bumpo. A visszatérő így nálam rögtön az év legjobban várt filmjévé lépett elő, s a rendező korábbi munkáit ismerve biztos voltam benne, hogy formabontó és művészi alkotás lesz, amely filmtechnikailag igen magasra helyezi a mércét. A hóhatár fölé magasodó elvárásaimmal felvértezve ültem be a sajtóvetítésre, nagyon is tisztában lévén azzal, hogy a csalódás vetette gáncstól ily magasságokból alászédülve érhet a legnagyobb pofáraesés. Amit reméltem, azt tulajdonképpen megkaptam a filmtől, de annál sajnos egy körömpiszoknyival sem többet, pedig e matériából jelentős mennyiség állt rendelkezésre a forgatás során.
A film Michael Punke regényének adaptálása, melynek alapját valóban megtörtént események alkotják, bár a korabeli források – az 1820-as évekről beszélünk – a részleteket tekintve nem teljesen megbízhatók. Így magának a legendának a legfontosabb momentumai ugyan mindvégig megtalálhatók a sztoriban, de Mark L. Smith forgatókönyvíró és Iñárritu által közösen felvázolt történések sok esetben erősen színezettek. Nem úgy a környezet ábrázolása, amelynek autentikusságára a rendező nagyon nagy hangsúlyt fektetett. Tulajdonképpen a fő cél a korszak realisztikus megjelenítése volt, hiszen ezáltal tudták az alkotók a történet főhősének viszontagságait a legpontosabban rekonstruálni.
Hugh Glass amerikai prémvadász és felfedező 1822-ben csatlakozott az Andrew Henry százados vezette szőrmevadász-expedícióhoz, amely a Missouri-folyó mentén indult vadászni. Egy évvel később a vadászat végéhez közeledvén rajtuk ütöttek az arikara indiánok – a csata egészen elképesztő, állkoppantó képeivel indít Iñárritu, amellyel rögtön megalapozza az egész film hangulatát. Mintha a Ryan közlegény megmentése híres normandiai partraszállásos jelenete elevenedne meg XIX. századi köntösben, a Gravitációért és a Birdmanért (s idén szerintem A visszatérőért is) Oscar-díjat bezsebelő Emmanuel Lubezki operatőr egészen különleges képsorainak tolmácsolásában, olyan hatást keltve, mintha a néző az események középpontjában állna, s körbe-körbefordulva életre kelne körülötte a csatatér véres-zajos kavalkádja. Mindezt rendkívül hosszú, véget érni nem akaró snittekben, egészen elképesztő kamerakezelési trükkökkel megspékelve, amely az eredeti helyszínekkel karöltve tökéletesen valószerű illúziót varázsol a vászonra. Ó, igen, a Vadnyugat karnyújtásnyira!
Az indiánok elől menekülve az erősen megtizedelt csapat Glass vezetésével a vadonban próbál szerencsét. Itt kerül sor a film második bravúrjára, a sokkoló és brutális medvetámadásra! Glass-t megtámadja egy grizzly, amelynek jelenetei talán még az előző csata képeit is felülmúlják, Lubeczki objektívja naturalisztikus szenvtelenséggel időz el minden sokkoló részleten, amely elől így nézőként nincs menekvés!
A mozgalmasra sikerült kezdést követően a film akkor válik kissé visszafogottá először, amikor a csapat a súlyosan sérült Glass-t két társára bízva hátrahagyja, hogy amikor eljön az idő, megkaphassa tőlük a végtisztességet. A hirtelen egy helyszínre szűkülő tér nemcsak a nézőt tölti el nyugtalansággal, hanem a két férfit is, akik az üldözőiktől való félelmükben képtelenek kivárni társuk halálát. Glass sajátos El Caminója akkor kezdődik, amikor társai élve eltemetve magára hagyják. A férfi elképesztő élniakarásról téve tanúbizonyságot fegyver és ellátmány nélkül, sebesülten, kezdetben kúszva vág neki a fagyott vadonban az – a legenda szerint 200 mérföldes (320 kilométeres) – útnak a táborhely felé.
A film központi magját Glass fizikai és spirituális útja, valamint a mögötte húzódó mondanivaló adja: soha semmilyen körülmények között sem szabad feladni, az utolsó lélegzetvételig küzdeni, harcolni kell akár foggal-körömmel is az életért. A túlélés, az életbenmaradás záloga valamilyen cél kitűzése – jelen esetben ez a bosszú. Az útját megszakító rövid pihenők során a férfi mindenhová cserbenhagyója nevét firkálja a sziklafalakra, ezzel trenírozva magát a folytatáshoz. A természet mostoha erőivel szembeszálló Glass a nyomába szegődő arikarák elől is menekülni kénytelen; ám belső tűz fűti, hogy megtegye azt, amivel – hite szerint – tartozik neki Isten. Avagy a bosszú nem inkább isteni előjog?
A visszatérő nem a Számkivetetthez hasonló robinzonád, a főhős Bear Grylls-szerű túlélési praktikáit meg-megtörik a párhuzamos történetszálak. Így kerül képbe az álnok Fitzgerald vagy a Glass nyomába szegődő, leányát kereső arikara törzsfőnök, azonban mindenki súlytalanná, jellegtelenné és másodlagossá válik a címszereplőn kívül. S legyen Leonardo DiCaprio alakítása bármily átütő erejű (mert TÉNYLEG az!), ennek visszája, hogy ezzel mindenki mást kitakar a vászonról.
Nem is beszélhetnénk igazi Iñárritu produkcióról, ha a rendező művészi hajlama nem kapna teret a filmben, csupán a kommersz jelleg megőrzése érdekében – mégiscsak egy 135 millió dolláros produkcióról van szó, ugye! – álomjelenetekbe csomagolva. A film hemzseg a halál, a(z újjá)születés és ezek körforgásának szimbólumaitól, a filmesztéták legnagyobb gyönyörűségére. Az álomjelenetekben a család, a földi árnyékvilágban pedig indián útitársai vezetik útján, felismerve, hogy Glass nem pusztán egy elroppanó ág a viharban, hanem maga a fa törzse.
A visszatérő két erőteljesebben kibontott karaktere Glass és Fitzgerald. A két figura egymás ellenpontjai, akik, utóbbi megbocsáthatatlan bűne miatt, nem tapodhatják egyazon sárgolyót. Egyiküknek vesznie kell. Hőseinknek
meg kell tanulniuk a karma törvényét: minden cselekedetük egy annak megfelelő következménnyel jár.
Erre döbben rá Glass a film fináléjában, s ez vezeti végül a fegyverét.
Fitzgerald megformálásában könnyebb dolga volt Tom Hardy-nak, mint Glass esetében DiCapriónak: míg utóbbi szinte alig szólal meg a filmben, addig Hardy teljes színészi eszköztárát felsorakoztathatta, és nagyszerűen élt is vele. Mindkét színészről elmondható, hogy hatalmasat alakítanak, Hardy unszimpatikus antagonista mellékszereplőként legalább akkorát, mint DiCaprio a főszerepben. Will Poulter-hez szerintem nem illik a trapper szerep, bár derekasan birkózik vele, Domhnall Gleeson pedig elveszik Hardy és DiCaprio árnyékában (mire lehetőséget kapna bizonyítani, személye és annak háttere érdektelenné válik).
Tarantino Aljas nyolcasa kapcsán azt írtam, hogy “az ilyen produkciókért találtatott fel a szélesvásznú filmszínház”, Iñárritu filmjére ez hatványozottan igaz: legyen bármilyen házimozi rendszered, A visszatérő nyújtotta maximális vizuális élményt csak a moziban élheted át. Iñárritu a alternatív mondanivaló és a mellékszereplők apatikus megközelítésével amellett, hogy főhősét és környezetét állítja fókuszba, a természet szenvtelen mivoltát kívánja érzékeltetni. Robert Ingersoll után szabadon, a természetben nincsen sem jutalom, sem büntetés: csupán következmény van.
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. január 14)