Mit teszel, ha inzultálnak a buszon? Vagy ha a lakótársadat nem bírod levakarni magadról? Mit csinálsz, ha egy szórakozóhelyen megfogják a feneked? Vagy ha a munkahelyen rád mászik a főnök? A helyzet persze sokszor nem ennyire egyértelmű, a legtöbbször félreérthető, a bántást pedig gyakran észre sem veszi, aki elköveti. Az HBO-n látható finn Megszokás kérdése a nők által naponta átélt kellemetlen szituációkat járja körül, miközben egyre mélyebbre merészkedik a szexuális zaklatás erdejébe.
2016-ban, egy évvel a világméretűvé dagadó #metoo-kampány előtt, két finn filmes, Elli Toivoniemi producer és Kirsikka Saari író-rendező felfigyelt azokra a hangokra, amelyek a nők elleni családi és munkahelyi visszaélésekről számoltak be. Maguk köré gyűjtöttek egy csapatnyi filmkészítőt, és elbeszélgettek róla, hogy miközben dúl a fene nagy egyenjogúság, a valóságban ennek a fele sem igaz: a belénk nevelt sztereotípiák és örökölt félelmek kényszerpályán tartják az egyént, és vele az egész társadalmat. A filmesek tapasztalatcseréjéből történetek születtek, és One-Off Incident Project néven egy rövidfilmsorozattá álltak össze. Ebből a díjnyertes antológiából született a most látható Megszokás kérdése című játékfilm, amely hat nő és egy férfi életébe enged bepillantást:
az apró-cseprő, jelentéktelennek tűnő élethelyzetektől kezdve egészen a nemi erőszakig festi föl a szexuális zaklatás széles skáláját, annak következményeit.
Hét író-rendező hét története bontakozik ki a képernyőn – ezek közül kettő szorosan, egy pedig lazábban kapcsolódik egymáshoz –, olyan ügyesen összevágva, hogy a film érzelmi intenzitásán, mint a létra fokain, lépkedünk egyre feljebb. A csúcspontot a film utolsó jelenete adja, amely a látottak zseniális betetőzése.
A Megszokás kérdése nyitójelenetében Milja, a gimis diáklány suliba tart. A buszon két idősebb fiatalember megszólítja, és házibuliba invitálják. Amikor Milja kedvesen hárít, a fiúk vérszemet kapnak, és egyre hevesebben kezdik zaklatni. A lány segélykérő pillantásaira az utastársak elutasító félrenézése a válasz.
A tömegközlekedéses zaklatásoknak itthon is hagyománya van.
Ezeken a járműveken kerülünk a legközelebb egymáshoz, és a korántsem ideális utazási körülmények az egók közti súrlódásokhoz vezetnek, mondhatni, rendesen kihozzák egyesekből az állatot. Azt hittem, ez tipikus magyar mentalitás, de nem. Az empátiahiány nem nemzeti privilégium. Akárcsak a konfrontációkerülés. Mindenkinek – tisztelet a kivételnek – a maga dolga a legfontosabb, és a normától való eltérés kiszakadást jelent a komfortzónából. Mérlegre kerül ennek a „költsége” és a vegzált csitri: vajon melyik jelent nagyobb áldozatot?
Kollektív felelősséghárítás és áldozati tudat lengi be a tömegközlekedési eszközök oxigénszegény levegőjét.
