Az idő mindent megold… de van az úgy, hogy csak bonyolító tényező, pláne valakinek, aki nem öregszik, s megreked a húszas évei végén. Az örök fiatalság, gondolnánk, maga a megvalósult álom, pláne egy gyönyörű nőnek, akinek egy évszázad múltán sem kell tapasztalatot szereznie a hajfestés, a ránctalanító krémek, és egyéb házi praktikák terén. Ám az élet szépségei mit sem érnek, ha nincs kivel megosztanunk – e magvas életbölcseletet nem először vonják le a filmtörténelemben, s aktuális darabunk, e némi misztikummal megfejelt romantikus dráma középpontjába is a magány elől való menekvés helyeződik.
Ideje volt már egy, a halhatatlanság témakörét körbejáró filmet nem tudományos, s kevésbé horrorba hajlóan fantasztikus (értsd: vérszívás nélkül!), inkább emocionális szemszögből, mondhatni „női szemmel” leforgatni. Lépve egyet a szentimentalizmus irányába vizsgáljuk meg azt, hogy milyen hatással lenne egy teljesen hétköznapi ember érzelmeire, ha életútja megszűnne a halálba torkolló száguldás lenni, s kiteljesedhetne önnön valójában. Ez lenne a boldogsághoz vezető út? Erre keresi a választ J. Mills Goodloe, a Vissza hozzád társírója, Salvador Paskowitz forgatókönyvíróval és Lee Toland Krieger rendezővel karöltve közös filmjükben, az Adaline varázslatos életében.
Adaline az 1900-as évek elején látta meg a napvilágot, hogy aztán 29 évig teljesen szokványos életet éljen, melyben az örömök és a bánatok a hétköznapi emberekéhez hasonló módon váltják egymást. Egy autóbaleset azonban alapjaiban változtatja meg az életét: az öregedési folyamat leáll a testében, s Adaline nem öregszik tovább. A váratlan „áldás” azonban számtalan kisebb-nagyobb bonyodalom forrásává válik, s amikor a hatóságok is érdeklődni kezdenek utána, Adaline élete állandó menekülésbe csap át: 10 évente személyazonosságot kell cserélnie, a lánya életében távolba szakadt nővér, később leány, majd utána unoka epizódszerepet betöltenie, miközben egyfolytában az F.B.I. és a volt szerelmek értetlen és őt kereső tekintete elől kell bujkálnia. Hát nem csoda, hogy a menekvéssel töltött évtizedekbe belefáradva elalél az Igazinak tűnő Nagy Ő biztonságot nyújtó karjai közt? Pedig az igazi dráma csak ezután kezdődik, amikor a fiú hazaviszi bemutatni a nőt a szüleinek.
Az Adaline varázslatos életét narratív szerkezet fogja keretbe, szerencsére csak a film elején és végén találkozhatunk vele: mesés jelleget ölt tőle a történet, ám a beleerőltetett tudományos megalapozottság pont ellene hat, így igazából csak megzavarja a nézőt, teljesen felesleges, majdnem visszatetsző lett az alkalmazása. Adaline életének bemutatása kevésbé varázslatos: kissé szétszórt benyomást kelt, nem igazán találja a fókuszt a rendező, mindent meg akar mutatni, bár megjegyzem, tényleg nehéz dolga van, hogy hogyan adja vissza a különböző korokban élt, folyamatosan változó személyiséget. Nagyobbrészt sehogy: a koronként változó díszlet, frizura és smink – melyek önmagukban mind-mind zseniálisak – kevés ahhoz, hogy hitelessé tegye Adaline karakterét, és Blake Lively, akiről már a Vadállatokban is megállapíthattuk, hogy szép és ennyi, bár igazán próbál felnőni a feladathoz, képtelen érzékeltetni a nézők felé, hogy ő lélekben egy sokat megélt, immár száz esztendős tapasztalattal bíró, a hatóságokat és a férfiakat is megvezető nőszemély.
A film igazán akkor válik szerethetővé, amikor Adaline és Ellis egymásba gabalyodnak: a fiú sután próbálkozik a lánynál, s lassan tudja csak felolvasztani a lány szívén korok óta vastagodó mázsányi jégpáncélt, bár még itt is kilóg a lóláb, mivel nem igazán működik a kémia Lively és Huisman között. S itt a gyenge pont nem a Trónok harcából átigazolt Michiel Huisman alakítása. Adaline figuráját eredetileg Natalie Portman-nek vagy Katherine Heigl-nek szánták: előbbi kereken visszautasította a szerepet, utóbbi a családjára hivatkozva fordított hátat a produkciónak. Lively végül hosszas alkotói vita után kaphatta csak meg a címszerepet.
Az igazi dráma akkor kezdődik, amikor Ellis végül elviszi Adaline-t bemutatni a szüleihez. A film csavarja ugyan kiszámítható, az azonban nem, hogy milyen elképesztően mély, és érzelmi síkon mennyire hiteles drámába ránt magával ezután a történet. Harrison Ford ugyan nem kapott sok játékidőt, amit epizódszereplőként viszont a vásznon tölt, annak minden perce briliáns, és határozottan húzza magával a többieket is: a történet második harmadában mindenki remek alakítást nyújt. A film vége felé itt-ott érezhetően már-már a melodráma határán egyensúlyoz a produkció, de végül megússza anélkül, hogy beleszédülne egy kádnyi csöpögős érzelmi szirupba.
Annak, hogy az Adaline varázslatos élete úgy szippant magába, mint drogos a tükörre csíkozott kokót, nagy szerepe van a nézők érzelmi húrjait ügyesen megpendítő zenének, amit Rob Simonsen komponált. Bár az előzőekben igyekeztünk rávilágítani a produkció gyenge pontjaira, alapvetően a film szórakoztató, képes magával ragadni, és igazából egy játékfilmnél ez a legvégső ismérv: ha megvan az a pont, amikor a néző számára megszűnik a külvilág, akkor arra a filmre mindig érdemes beülni. És itt megvan. Miazhogy! Szerelmes pároknak kötelező darab!
Publikálva: filmtrailer.hu (2015. április 23)