Sacha Baron Cohen (Ali G, Borat, Brüno, A diktátor) repertoárja tovább bővül a brit külvárosi suttyó futballhuligán szerepkörével, amelynek sztereotípiáit sikeresen házasítja össze a klasszikus kémfilmek paródiájával. A végeredmény egy hullámzó színvonalú, ámde ütőképes elegy, amitől garantáltan eldobjuk az agyunkat!
Sacha Baron Cohennek a kikarikírozott, polgárpukkasztó figuráival – akiknek bőrébe a felesége, Isla Fisher legnagyobb bánatára olykor napokra belebújik – sikerült bebocsátást nyernie a filmes örökkévalóság előszobájába. Az áldokumentumfilmjeit egyre inkább nagyjátékfilmes formára lecserélő Cohen ráébredhetett, hogy nagyobb tömegeket tud megszólítani, ha a társadalom fonákságait pellengérre állító kritikáihoz más jellegű narratívát alkalmaz, jelen esetben a kémparódia zsánerét, amellyel gyönyörűen megkoronázza az előző, kémfilmekkel teleszórt évet. A célkeresztbe pedig ezúttal az amerikaiak helyett a britek, azon belül is a társadalom peremére szorult külvárosi nemzedék kerül, akiknek kitörési pontként nem marad más, mint a futball rajongásig való szeretete. Mielőtt a “társadalomkritika” kifejezés bárkit is visszarettentene vagy a külvárosiak bármit is magukra vennének, megjegyzem, az előbbit nem kell túl komolyan venni, az utóbbi pedig tipikusan brit közegre épít, s a film végére – a fagyi visszanyal tipikus esete! – át is csap moralizálásba.
Az Agyas és agyatlan hellyel-közzel látványosabb B kategóriás akciófilmnek is beválna, ha nem fűszerezné meg Cohen – jó értelemben vett – “hülyesége” az egészet. A film levezénylésére az akciófilmek biztos kezű iparosának számító Louis Leterrier rendezőt (A szállító 1-2, A nyakörv, Szemfényvesztők) kérték fel, aki nem volt rest némi egyediséget csempészni a szépen koreografált akciójelenetek közé, így kaphatunk némi ízelítőt a Hardcore Henry belsőnézőpontú akcióiból, kérdés, hogy a nálunk április elején bemutatásra kerülő film mennyire lesz ilyen formában élvezhető másfél órán keresztül. Az Agyas és agyatlanban mindenesetre frissítően hat a belső nézet, az FPS videójátékok rajongói pedig egyenesen imádni fogják!
A rendkívül klisés – nem véletlenül, hiszen paródiáról van szó! – alapsztoriban az MI6 egyik legjobb titkosügynökének akciója kudarcba fullad a helyszínen váratlanul felbukkanó, kissé egyszerű bátyja jóvoltából, akivel már évtizedek óta nem látták egymást. Az ügynöknek fel kell szívódnia, így adja magát, hogy a szeretett bátyja szerény hajlékában húzza meg magát. Az események különös összejátszása folytán a tesók együtt kénytelenek a világ “selejtes” felének elpusztítására törekvő bűnszövetkezet nyomába szegődni, melynek nyomai Dél-Afrikába vezetnek.
A film elején kapunk némi klasszikus coheni áldokumentarista kitekintést, a matraccal való szerencsétlenkedése ugyanis Borat-i időket idéz: minden további nélkül el tudom képzelni, hogy valami kisváros – talán épp Grimsby? – utcájára kiszalajtották, és rejtett kamerával felvették. A folytatás is még ennek szellemében építkezik, igazi kis társadalmi körképet villant fel a külvárosi mikrokozmoszból, a sztereotipikus vonások Cohenre oly jellemző polgárpukkasztó mértékig való eltúlzásával. Leterrier és Cohen remek összhangban működik együtt, s az akciófilmes rendező minden további nélkül háttérbe húzódik, teret enged a színész számára, amikor az egy-egy humorbonbont elővarázsol az ingujjából.
S Cohen bizony nem fukarkodik, két kézzel szórja a poénokat! Jellemzően középszerű gegekkel él, melyek jelentős része alpári kategória, de van három-négy bődületesen drabális, morbid és abszurd megapoén, melyek derült égből… vászonról teljesen felkészületlenül csapnak le a gyanútlan nézőre, és – nincs mit tenni! – sírva fakasztják a röhögéstől. A készítők ráadásul jól ki is aknázzák ezeket a jeleneteket, és a végletekig elhúzzák, hogy a nevetéstől görcsbe ránduljon a nézőtéren az összes hasizom. Ilyen “rávezetés” után már a középszer is kifejezetten viccesnek hat! Kár, hogy a film pont a végére laposodik el, de aztán a fináléban sikerül Cohennek az utolsó viccrakétáját is pályára küldenie, amivel kilóra megvesz, hogy jó hangulatban távozhassunk a moziból!
A nagyobb kvalitású színészek (Penélope Cruz, Isla Fisher, Ian McShane) inkább csak kibicelnek, húzónévként funkcionálnak, furcsa módon pont Rebel Wilson és Scott Adkins az, akik megcsillogtatják egyedi tudásukat (na nem a színészit, hanem előbbi a komika, utóbbi a harcművészeti jártasságát), a show-t viszont egyértelműen Cohen és Mark Strong “lopja el”, utóbbi előtt le a kalappal, hogy ezt a szerepet, a bátyja miatt folyton meredek helyzetekbe keveredő menő titkosügynökét minden további nélkül bevállalta.
Az összebenyomás a legújabb Cohen-agymenésről abszolút pozitív, aki tisztában van az úriember korábbi munkásságával és ennek szellemében minden további nélkül képes az agyát a fejfedőjével együtt a ruhatárban hagyni, az bődületesen nagyot fog szórakozni, később pedig a film házimozis verziójának méltó helye lesz A diktátor mellett a filmes gyűjteményében! Fontos figyelmeztetés: aki beül a filmre, az készüljön fel rá, hogy a Hakuna Matata kapcsán többé garantáltan nem az Oroszlánkirály fog először beugrani! Én szóltam!
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. március 4)