Quentin Tarantino Aljas nyolcasa olyan, mintha a korábbi filmjei, a Kutyaszorítóban, a Jackie Brown és a Ponyvaregény szerelemgyereke lenne, igazi, mesterien megkomponált, szélesvászonért kiáltó, vérgőzös kamaradarab!
Nyolc idegen szorul be egy hóvihar elől a Red Rock-ba vezető hegyi hágó egy isten háta mögötti, pihenőhelyül szolgáló rőfösboltjába. Még a hóvihar elvonulása előtt elszabadulnak az indulatok, a kérdés már csak az, hogy ki távozik élve, s ki marad ott holtan a szedett-vedett kompániából.
Ennél sokkal többet nem érdemes előzetesben elmondani Quentin Tarantino legújabb filmjének sztorijáról, s mi a továbbiakban ódzkodunk is tőle, hogy bárki számára is elspoilerezzünk akárcsak egy morzsányit is ezen ízes filmes csemegéből. Elég legyen annyi, hogy a legutolsó képkockájáig klasszikus Tarantino-i minőségű mozgókép bontakozik ki azok előtt, akik jegyet váltanak rá a moziban, amit jelen sorok írója felettébb szorgalmaz, ugyanis az ilyen produkciókért találtatott fel a szélesvásznú filmszínház!
Senkit ne rettentsen el a közel 3 órás játékidő, mert bár egy “intermission” – eredetileg van egy klasszikus, nyitánnyal és szünettel ellátott, még hosszabb verziója is a filmnek, igaz, nem nálunk! – beiktatása nagyon is ésszerű megoldásként merül fel a nézőben, ennek ellenére számolatlanul peregnek a percek, mígnem rácsodálkozva pillogunk a stáblistára, s legszívesebben újra rohannánk a pénztárba jegyet venni.
A film nagyobbik része Minnie rőfösboltjában játszódik, azért néhány külső felvétel és jelenet is tarkítja Tarantino Kutyaszorítóban című kultklasszikusát idéző kamaradarabot. A film felütése a rendezőre alig jellemző csendélet-halmozással kezdődik, s a néző szinte fázósan öleli át magát a csontig hatoló fagyot árasztó állóképek láttán – a vászon aljáról szinte aláhull a nézőtérre a ropogó hó! –, melyeket nagyszerűen kiegészít Ennio Morricone ezúttal valóban a filmhez írt zenéje – korábban Tarantino csak felhasznált Morricone zenéiből, s volt is a zeneszerzővel emiatt némi nézeteltérése –, megalapozva a film hangulatát.
Az Aljas nyolcas forgatókönyve hamisítatlan Tarantino-szkript, így tökélyre csiszolt, egymásra épülő, parádés dialógusok, olykor könyökkel az orrunk alá dörgölt, gyilkos humor és a végén malacfarokszerűen csavart sztoriépítkezés jellemzik. A filmet mindenképpen feliratosan érdemes megtekinteni, ugyanis a színészek olyan élvezetes és ízes módon keverik az akcentusokat, amelyek külön rátesznek még egy lapáttal a szórakoztatási faktorra. Bár a mozitermet többször is körbeölelő körmondatok nem éppen a hitelességet szolgálják – azt hiszem, a bajusz alatt elmorgott székelyes tőmondatok közelebb állnának a vadnyugat marcona martalócaihoz! –, ez esetben elnézhetjük, mert igazán sziporkázó, és módfelett szórakoztató szóvirágok levegőbe röppenésének lehetünk tanúi.
A filmben nagyobbrészt a korábbi Tarantino-filmek jól bevált, mondhatni veterán színészei osztják egymásnak a lapokat, s bizony a menyétképű Tim Roth, a pajeszával egybeapplikált bajszú Kurt Russell vagy a minden lében kanál Samuel L. Jackson csak úgy lubickolnak a szerepeikben – hogy Jennifer Jason Leigh ördögi Daisy Domergue figurájáról már ne is beszéljünk! -, látszik, hogy mennyire élvezték a forgatást.
Az Aljas nyolcas a Ponyvaregényben megszokott ráérősséggel építkezik a tetőpontig, bár a feszültséghalmozást jelen esetben nem űzi oly mesterien, mint az a Becstelen Brigantykra oly jellemző (lásd: Hans Landa ezredes megkomponált nyitójelenete!), viszont cserébe egy legalább háromnegyed órás vérbő katarzist kapunk, amely mögött elbújhat az Alkonyattól pirkadatig művérözöne, s amelyet a Jackie Brownhoz hasonlóan váltott nézőpontból, tátott szájjal követhetünk végig.
Az Agatha Christie Tíz kicsi négerét idéző alapfelállásból építkező Tarantino-i mestermű méltó módon illeszkedik be az író-rendező filmográfiájába. Tarantino egy kicsit talán lehetne produktívabb filmes fronton, de ha ez a három év az ára egy-egy tökélyre csiszolt forgatókönyvnek, ami most két filmje között jellemzően eltelik, akkor ám üsse kavics: már most tűkön ülve várjuk a 2019-es újabb véres-vérmes ámokfutását (menetrendszerűen meg is érkezett a Volt egyszer egy… Hollywood – a szerk.)!
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. január 7.)