A ragyogás négy évtizede hozza ránk a frászt papír alapon és mozgóképes formában. A maga nemében mindkét változat mestermű. A folytatás, az Álom doktor a két verzió legjobb pillanatait elegyíti – kár, hogy ez csak a film végére sikerül.
A ragyogás Stephen King egyik legjobb könyve. Ehhez kétség sem férhet. Amikor hírét vettem, hogy a „horror koronázatlan királya” folytatja mesterművét, az elsők között szereztem be az Álom doktort, és alig néhány nap alatt kiolvastam. Életemben nem csalódtam még ekkorát. Kingnek beletörött a bicskája ebbe a modern vámpírmítoszba. Pedig az alapötlet, hogy a ragyogás köré egész univerzum épüljön, izgalmas gondolat. Akárcsak az első rész ifjú főszereplőjének, Danny Torrance-nek a további sorsa, aki képtelen kinőni az apja árnyékából. Ám az Igaz Kötés elnagyoltan felvázolt vándorpereputtyától szó szerint kifakul a ragyogás. A történeté mindenképpen.
„Csillogó luxuskocsi motor nélkül”
A ragyogás „ragyogása” megihlette korunk egyik legnagyobb filmes rendezőjét, Stanley Kubrickot is.
Kubrick filmes verziója úgy lett mestermű, hogy a saját zsenijén átszűrve új értelmezést adott King történetének. A neves rendező a ragyogásban nem a szellemeket látta meg, hanem az őrületet. Az ő filmje az alkoholizmusról, a családon belüli erőszakról és a kabinlázról szól.
Olyan mélységekbe taszítja antihősét az őrület torkában, ahonnan már csak fejszével küzdheti ki magát. A józan eszét hátrahagyva. Nem csoda, hogy King nem lelkesedett az övének gyökeresen ellentmondó koncepcióért.
Mike Flanagan író-rendezőnek fel lett adva a lecke: adott két eltérő értelmezésű és formátumú, önmagában is kuriózumnak számító remekmű, amelyekhez folytatást kell készítenie, ráadásul egy elbaltázott alapanyagból. A gordiuszi csomó átvágása végül Flanagannek is csak a film utolsó húsz percében sikerül: ott viszont egészen zseniálisan.
Ne altasson, Doki
Az Álom doktor filmverziójának első félórája a kihagyott ziccereké: valahogy sikerül mindent kilúgozni a produkcióból, amiben King regénye jó. A felelősségvállalás témáját az író az anonim alkoholisták, a hospice és egy kislány megmentésén keresztül közelíti meg. Méghozzá a Mesterre jellemző olvasmányossággal.
A lecsúszott Danny Torrance bizony nem az a személy, amilyennek a Panoráma szerencsés túlélőjét évekkel később elképzelnénk: alkoholproblémákkal küszködik, a keze hamar eljár, híján van minden empátiának. A férfi a ragyogással együtt a saját emberségét is elnyomja. Élni így nem lehet.
Erre Danny is rádöbben. Kingnél a Megváltás mindössze háromlépcsős folyamat, de a lépcsőfokok hegynyi magasak: fel kell nőni hozzájuk. A férfi szorgalmasan eljár az Anonim Alkoholistákhoz, miközben egy hospice-ban vállal munkát. Itt ragad rá az Álom doktor elnevezés is, mert visszakapott empátiájának ragyogásával megkönnyíti a haldoklók távozását. Kár, hogy Flanagan ezek fölött súlytalanul siklik tova (olykor meg sziruposan ragad bele egy-egy giccstől csöpögős jelenet erejéig), pedig mélységet adhatnának a karakternek és tartalmat a történetnek. A rendező inkább az utolsó nagy lépcsőfokra koncentrál, a megmentésre szoruló Abrára: egy különleges képességekkel bíró kislányra, akire szemet vet egy karavánnyi szörnyeteg.
