Se nem horror, se nem X-Men film Az új mutánsok. De akkor meg mi?
Rájár a rúd az X-Men filmes univerzumára: már az Apokalipszis is a középszer hullámait hasította, a Sötét Főnix pedig mélyen alábukott (már fel sem tudom idézni, miről szólt). A Logan bármilyen kiválóra sikerült is, veszett dühe a körön kívülre röpítette, az X-Menes kánon örök renegátjaként. Valószínűleg ebbe az irányba indult neki az író-rendező Josh Boone is a két év után csak most mozikba kerülő Új mutánsaival, amelyben vérfrissítés gyanánt a horrort házasította volna a képregényfilmes zsánerrel. A Csillagainkban a hiba tehetséges rendezője azonban menthetetlenül elveszik valahol a kettő között, ami pont elég ahhoz, hogy az X-Men rajongók szemében a franchise Uwe Bolljává lépjen elő.
A film egy világtól elzárt intézetben játszódik, ahol mutáns fiatalok rehabilitációját végzik. A létesítményt a zöldfülű ifjonc, Danielle szemszögéből ismerjük meg, akinek különleges képességeit egyelőre homály fedi. Dr. Reyes, az intézmény vezetője pont ezt szeretné feltérképezni, és megtanítani minden egyes bentlakóval, hogy hogyan is éljenek együtt kéretlen adottságaikkal. A tinik ugyanis kivétel nélkül átokként tekintenek szuperképességeikre: rövid életük során csak fájdalmat és szenvedést hoztak számukra. A maroknyi renitens kölyökcsapat kezd kicsúszni Dr. Reyes irányítása alól, főleg azután, hogy Danielle valódi hatalma megmutatkozik.
Boone előszeretettel pepecsel el az öt tini karakterével, akiknek a háttere olykor izgalmasabb, mint maga a cselekmény. Mégsem tudja őket olyan mélységig bemutatni, hogy érzelmileg azonosulhassunk velük. Pedig rengeteg játékidőt elvisz a film Száll a kakukk fészkére-nyitánya, ám a figurák tragédiája nem igazán jön át a vásznon. Pedig nagyon hangulatosak ezek a flashbackek, főleg Sam bányahistóriája és Iljana vigyori oroszai. A színészek azonban hellyel-közzel orvosolják a színészvezetés hiányát, a „boszi” Anya Taylor-Joy, a Trónok harca Aryája (Maisie Williams) és a Stranger Things Jonathan-je (Charlie Heaton) rutinosan állítanak elénk egymástól szépen elkülönülő karaktereket. Igaz, tartalom híján pusztán papírmasé kliséket. A teljesen kiszámítható történettel és a megdöbbentően gyenge CGI-trükkökkel kombinálva Az új mutánsok buktája borítékolható.
Pedig az alapötlet jó, kár, hogy a pocsék forgatókönyv és a kivitelezés gyengeségei aláássák a produkciót. Az új mutánsok ügyesen vezethetett volna föl egy új trilógiát Mister Sinisterrel, látszik az ambíció és a törekvés. Nem annyira rossz ez a film, mint amilyen a híre, de az igaz, hogy messzebb esik az X-Mentől, mint hozzánk a legközelebbi galaxis. Ettől függetlenül egyszer megnézhető és szórakoztató, az akciódúsabb utolsó harmadával, a farkassá (mi mássá?!) változó Aryával és a kötelező trendi melegszállal. Hogy horrort vagy képregény-adaptációt kapsz-e a pénzedért, az továbbra is kérdéses, legalább annyira, mint a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeinek zavarba ejtő zsánerkeveredése. Csak utóbbit Tim Burton rendezte, a rá jellemző brutális hangulatisággal.
Az új mutánsok valóra váltják legtitkosabb félelmeinket: a film előre vetített buktája valószínűleg kivérezteti az X-Ment, legalábbis egy időre. Remélhetőleg az író-rendező Boone nem vágja hasonlóképpen tönkre a beütemezett Stephen King-projektjeit: a decemberben elstartoló Végítélet sorozatot és a még talonban lévő A talizmán forgatókönyvét. Lesz alkalma szépíteni. Mi pedig adamantium karmokon ülve várjuk az új Messiást. Vagy az Apokalipszist.