Juliette Binoche vígjátéka rögtön két olyan témával is előrukkol, amely önmagában is elvinne a hátán egy produkciót. Az egyik, az anya-lánya szerepcsere, a másik pedig: a kettős gyermekáldás. Ízig-vérig francia kalamajka bontakozik ki a vásznon, kár, hogy a Bébibumm precízen adagolt humorbonbonjai ízetlenek és uncsik.
Unoka és "kisbácsi"
Avril komoly és céltudatos nő, aki középkorú édesanyjáról is lelkiismeretesen gondoskodik. Nem mintha a mama rá lenne szorulva: fiatalos, kissé infantilis viselkedése mögött narcisztikus személyiség lapul. Lenyughatatlan napként tündököl leánya egén, még akkor is, ha Avril egy kis árnyékra vágyik. A fiatalasszony néha úgy érzi, mintha Mado nem is az anyja, inkább a fegyelmezetlen lánya lenne. Amikor Avril bejelenti, hogy gyarapodik a család, a leendő nagymama sem akar lemaradni, és rátromfol lányára: kettős gyermekáldásnak néznek elébe, mivel útban van Avril öcsikéje, aki akkor Mado unokájának a… ööö… mi is a helyes kifejezés, ha a nagybácsi fiatalabb az unokaöcsnél?
Kinek a pap
Az utóbbi időben, köszönhetően a hollywoodi dömpingnek, kissé elszoktunk az európai humortól, pedig pár évtizede még közelebb állt hozzánk a pikáns és temperamentumos francia- vagy az adekvátabb olasz komédia, hogy az angol abszurdról már ne is beszéljünk. Pierre Richard hol kakaskodott, hol „gatyót” vásárolt, Louis de Funés a napfényes Saint Tropez-ben őrizte a csendet, kergetett fantomokat, vagy brit pilótákat menekítve húzta el a németek nótáját. A Monty Python görbe tükre mindennek a fonákját mutatta, a Benny Hillt váltó Rowan Atkinson burleszkes szkeccseitől pedig még maga a néző is szellemi tótágast állt. Bud Spencer és Terence Hill pofonjai máig visszhangoznak a magyar háztartásokban, hála a kereskedelmi tévécsatornák boldog békeidőket megidéző, délutáni műsorsávjának. Aztán idővel helyet követelt magának az altesti humor, megkeserítve a szánkban az amerikai pite ízét, vagy épp Robert De Nirót alacsonyítva le szexista nagyfaterrá, míg végül szép lassan monopolizálta nemcsak a hazai kínálatot, de bizony az iránta való keresletet is (lásd: a Baywatch-film mindent elsöprő hazai sikerét).
Ha valamire, akkor a humorra aztán abszolút jellemző, hogy teljesen szubjektív kategória: ami nevetésre ingerli az egyiket, talán épp felháborodást vagy viszolygást vált ki a másikból. Mindenkinek máshol található az ingerküszöbe, ezért nem is érdemes senkit ez alapján el-, és megítélni. A humoristák, a vígjátékok készítői jellemzően könnyedén „kitapogatják” a célközönség „érzékenységét”, mint rutinos orvos a beteg pulzusát. Néha azonban előfordul, hogy mellé- vagy túllőnek, és azt hiszem, kevés kínosabb dolog van a néma csendbe burkolózó nézőtérnél egy stand up fellépés vagy egy vígjáték vetítése során.
