A filmtörténelem legnagyobb szabású történelmi kalandfilmje örökérvényű klasszikus az irgalomról és a kegyelemről.
“Azért, hogy téged megmentsen,
a te istened megmentette a római flottát is!”*
“Láttam már/Majd megnézem a tévében”, gondolja az egyszeri néző, “és különben is, a fene sem fog végigülni a moziban 3 és fél órát!” A Sors iróniája, hogy a Ben Hur annakidején pont azzal a céllal készült, hogy a televíziózásba belekényelmesedett embereket visszacsábítsa a moziba. A Metro-Goldwyn-Mayer filmstúdiónak ugyanis nem maradt más választása, minthogy tizenkilencre lapot húzzon: csődközelbe jutott, alulmaradni látszott a szórakozás otthoni formájával szemben, így a stúdió vezetői úgy döntöttek, nincs más lehetőség, csakis az előre menekülés! Valami igazán lenyűgöző és nagyszabású produkcióról vizionáltak, amely a szélesvásznon képes a legteljesebb élményt nyújtani, s amellyel visszaszerezhetik a nézők kegyeit.
Lew Wallace regénye attól olyan különleges, hogy Jézus Krisztus klasszikus történetét más szemszögből meséli el, a Megváltó helyett egy másik személyt állítva a középpontba. Ben Hur odüsszeiája egy kivételes ember fejlődéstörténete, amelyben maga Jézus is “csak” (igaz, fontos) mellékkarakter, aki a főszereplő megvilágosodásának katalizátoraként “funkcionál”. Jézus és Ben Hur életútja többször is keresztezi egymást, hatással van egyik a másikra, a történet mégis utóbbit helyezi fókuszba. Mindez hiteles korrajzba ágyazva, amely az ókori hatalmi viszonyokat korrekten jeleníti meg a két szembenálló, a zsidó Ben Hur és a római Messala konfrontációjában. A regényből készült film ráadásul azon kevés adaptációk sorát gazdagítja, amely – akárcsak például Chuck Palahniuk Harcosok klubja – messze túlmutat az eredeti – írott – alapanyagon.
A Ben Hur igazi HOLLYWOODI BLOCKBUSTER, méghozzá a nagybetűs fajtából, ám az 1959-es változat is egy remake (aki megkérdőjelezné Timur Bekmambetov 2016-os modernizált verziójának létjogosultságát, az jobb, ha tisztában van ezzel!), mégpedig a 3. változat (megelőzte 1907-ben egy 15 perces verzió, majd 1925-ben egy, már grandiózusnak számító megaprodukció), ami végül méltán kiérdemelte helyét a legnagyobb filmeposzok pantheonjában. A mai modern blockbusterek, amelyeket “látványfilm” jelzővel illetünk, s a rajongók valamiért megkülönböztetésként a “helyén” akarnak kezelni (“Mit vársz tőle, hiszen ez csak egy látványfilm!“), példát vehetnének a Ben Hurról: a – még mai szemmel is – elképesztő látvány mellett jól megfér egymással a romantika, a dráma, a kaland, de még a vallási misztikum is, kitűnő színészi alakításokkal, mindez realisztikus történelmi érába csomagolva. Szóval miért is ne várhatnánk többet?
A filmmel kapcsolatban a legtöbb embernek a szekérverseny jut eszébe, amely kétségkívül az egyik leglátványosabb jelenete, de azért ennél jóval több emlékezetes momentummal bír. A Ben Hur a hagyományos Jézus-sztorival indít, a lángos csillaggal, a napkeleti bölcsekkel s a kisdeddel, ám hamarosan a realitás poros talajára ránt minket a Júdea tartományba bevonuló centuriók látványa, s az új, erőskezű főparancsnok, Messala, aki hosszú idő után tér vissza a provincia katonai haderejének élére. Miután a leváltásra kerülő parancsnok tájékoztatta helyettesét a tartományban uralkodó állapotokról, Messala találkozik régi gyerekkori cimborájával, Júda Ben Hurral, a komoly befolyással bíró, gazdag júdeai herceggel, s a közös emlékek felidézését követően a két férfi az aktuálpolitikában már egymással szemben találja magát: Ben Hur a saját népét védi, míg Messalából előtör a római gőg, amely világjárása és hódításai alatt ráragadt. Lám, mennyit számít a környezet, amelyben szocializálódik az ember, s amely képes eltávolítani egymástól a rokonlelkeket!
Ben Hur ellenszegülése nem maradhat megtorlás nélkül, s egy véletlen baleset Messala malmára hajtja a vizet: a hercegnek és családjának vesznie kell! A főparancsnok nem rest ebből is politikai hasznot húzni: megmutatja a provinciának kegyetlenségét, hiszen ha kész a legjobb barátját is elítélni, akkor vajon mit tesz azzal, aki közömbös, netalántán gyűlöletes a számára? Messala hideg, számító és önző, akiből a távollét kiégette az érzelmeket – mindent alárendel egyedi érdekeinek és Róma dicsőségének! Igazi árnyék-ember, aki “az emberi vállak lépcsőin felfelé halad”**!
Ben Hur gályarabságra ítéltetik, s a tengerhez vezető úton étlen-szomjan hajtják keresztül a pusztaságon. Az egyik pihenőnél megvonják tőle a vízadagot, ám egy idegen ennek ellenére megitatja. A segíteni akaró részvét varázslatos hatással van rá, abban a pillanatban az isteni gondviselés fényében sütkérezik, mivel az idegen maga Jézus. Ben Hur persze nincs igazán tisztában az élmény mibenlétével, csak annyit képes felfogni, hogy valami rendkívüli történik vele, amely egész életén át vele marad. Az irgalom a továbbiakban is végigkíséri életútját: Quintus Arrius consul, a római hadiflotta parancsnoka, akinek hajóján evezősként raboskodik, megnyitja béklyóit, hogy később Ben Hur maga mentse ki a rabtartóját, a “gyűlölt” rómait a tengerből, kegyelmet gyakorol Messala halálos ágyánál és az irgalom vezeti a karját akkor is, amikor kihozza családját a Leprások Völgyéből (valóban annyira evidens, hogy az ember a józan értelmet félredobva betrappol az elkülönített, halálosan fertőző betegségtől szenvedő szeretteihez?), nem beszélve Jézus keresztútjáról, amikor Ben Hur “visszaadja a kölcsönt”, s megpróbálja megitatni a földön heverő halálraítéltet. Az irgalomról szól az élete, a kegyelem és a megbocsátás misztériumáról; a saját kárán kell megtanulnia, hogy a bosszú nem nyújt feloldozást, nem hoz békét. Azt valahol máshol kell keresnie.
A film romantikus szála, Ben Hur Eszterrel való kapcsolata a kezdet kezdetén kissé következetlen (hacsak nem hiszünk valóban az első látásra bekövetkező szerelemben) és patetikus a maga túláradó szentimentalizmusában, később, Ben Hur visszatértekor azonban mélységet, s ezzel új dimenziót kap, valódi, értékelhető és átélhető érzelmeket közvetítve a néző felé. Szintén érzelmi vihart kavarhat bennünk a filmvégi Leprások Völgye komor helyszíne, ahonnan Ben Hur ölben hozza ki a kórtól törékennyé sorvadt húgát, s annyira átérezni családi tragédiájukat, hogy akaratlanul is összefacsarodik a szívünk.
Charlton Heston kiváló alakítása végül Oscar-díjért kiáltott, s neve azóta egybeforrt Ben Hurral. Vajon milyen lett volna, ha az eredeti elképzelés szerint Paul Newman kapja meg a címszerepet? Veszett fejsze nyele! Stephen Boydnak Messalaként, Ben Hur ellenlábasaként mindössze egy Golden Globe-díjra futotta, de érdemeiből ez mit sem von le: nélküle bizony nem lett volna olyan unszimpatikus és mégis esendő egyszerre a főparancsnok figurája. Kiemelném még sokunk személyes kedvencét, Hugh Griffith alakította Ilderim sejket, aki a humor oldaláról erősítette a produkciót, és nyújtott Oscar díjas teljesítményt.
Eljutottunk a film két grandiózus akciójelenetéhez, a tengeri csatához és a szekérversenyhez. Sokat nem akarok róluk írni, akit érdekelnek az olykor egészen elképesztő részletek, wikizzen (bár több helyen pontatlan a bejegyzés!). Nem véletlen, hogy a hasonló szcénákat ma már inkább számítógépes effektekkel oldják meg, ám abban az időben erre nem volt lehetőség. Helyette mindent megépítettek – méghozzá teljes pompájában, a hajóktól az arénáig -, majd mindent leamortizáltak. Pont ettől hat az egész annyira realisztikusnak, vonja be még ma is teljes egészében a nézőt, mivel a jeleneteknek “megvan a fizikája”, azaz amit a vásznon látunk, az a valóság. Melyik most készült film mondhatja el ezt magáról? Ma már kuriózumnak számít, amiből hiányzik a zöld háttér! A szekérversenyt még most is igazi kaszkadőri bravúrként tartják számon. Nem véletlenül.
A film zenéje a Hollywoodban az 1940-es években letelepedett, magyar származású zeneszerző, Rózsa Miklós nevéhez fűződik, aki olyan filmekhez komponált zenét, mint a Quo vadis? (1951) vagy a Julius Caesar (1953) Marlon Brandoval. A Ben Hur idején már elismert és keresett zeneszerzőnek számított. A filmhez komponált zenemű monumentalitása a hosszú játékidőhöz igazodik, miközben egy percig sem válik unalmassá: a harcok és a diadalmenetek ünnepélyes fanfárjai, a harmonikus szerelmi téma és a szekérverseny alatti dallamból áradó dinamizmus méltó összefoglalása Rózsa zeneiségének, amellyel megalkotta minden kalandfilm zenei alapművét.
A 12 Oscar-jelölésből 11 díjat bezsebelő Ben Hur újból a mozik vásznán látható. Úgy, ahogyan azt az alkotók megálmodták 57 évvel ezelőtt. A MGM Warner Bros. a film 50. évfordulóján 1 millió dollárból újította fel digitálisan a kópiát, s ezt most a lehető legjobb minőségben tekinthetjük meg: az elmúlt több mint fél évszázad patinás ragyogásával, az olykor avítt megoldásaival, a hosszú, ráérős snittjeivel, amikor még fontos volt, hogy a színész minden gesztusa, rezdülése kifejeződésre és megmutatásra kerüljön, s amikor a vágónak nem kellett agyonvágnia a filmet, mivel mindenre jutott elég játékidő; a társadalmi és hatalmi viszonyok hiteles bemutatásával, a realisztikus díszleteivel, a súlyos mondanivalójával, a vallási motívumok nagyszerű kezelésével és természetesen a látványos akciójeleneteivel.
Ben Hur végül rátalál az üdvösségre az irgalom ereje által, bár nagy utat kell ehhez bejárnia. Így vagyunk ezzel mi is: az életünk értelmét keressük, miközben az érzelmeinktől eltelve kóválygunk a világban, melyek többször vezetnek tévútra, mint a megvilágosodás felé. Megbántanak minket és mi is megbántunk másokat, sebeket kapunk és fájdalmat okozunk, pedig ha inkább részvéttel, együttérzéssel fordulnánk egymás felé, az gyógyírt jelenthetne számos bajra, s talán a mi kis magányos sárgolyónk is gördülékenyebben forogna: a földi pokol helyett egy lépéssel közelebb juthatnánk a vallási hovatartozástól független, e világi paradicsom beköszöntéhez.
* idézet Quintus Arrius consultól, miután kimentik őket a tengerből (Ben Hur)
** idézet az Ossian együttes Árnyék-ember című számának szövegéből; Keresztút album, a kiadás éve: 1994
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. május 24)