Ha halálos kór emészti az embert, akaratlanul is átértékeli az életét. Bizonyos távolságtartással szemléli önmagát és a környezetét – ahogy John Keating parancsolja fel az osztályt a padok tetejére a Holt Költők Társaságában, talán ahhoz hasonlóan vált nézőpontot maga a beteg is: ugyanazt látja, de másképpen. Valahol útközben elveszíti önmaga sebezhetetlenségének látszat-tudatát. Alejandro González Inárritu, a Korcs szerelmek, a 21 gramm és a Bábel filmek kitűnő rendezője ismét magasra tette a mércét, sőt, ez esetben egy picit talán túl magasra. Túl sokat markol, és a különböző műfajok (társadalomkritika, thriller, horror, dráma) jellegzetességei kiperegnek ökölbe szorított ujjai közül, hogy ne maradjon bennük más, csak Javier Bardem.
Bardem nem először haldoklik premier plánban a vásznon, az élettel teli férfi önmaga árnyékává válása azonban ebben a szerepében a legmegindítóbb. Alejandro Amenábar A belső tengere mégis nagyobb hatással volt rám, hozzá fűződik a második legnagyobb filmélményem: amikor Ramón képzeletben kiveti magát az ablakon, és a kamera billegve az ő szemszögébe helyezkedik, szinte beleszédültem a repülés élményébe (az első ilyen élmény pedig az Én, Pán Péter című Johnny Depp-filmhez kapcsolódik, amikor a színház belső terében megforgatják a kamerát a kristálycsillár körül – egyszerűen fantasztikus jelenet!).
Ezzel szemben a Biutiful kőkeményen a földhöz kötő, iszonyúan realista mozi. A filmben Barcelonát láthatjuk, de ez nem a prospektusok színes fotókkal reklámozott városa: a hajléktalanok és a bevándorlók alsóvárosa ez, málladozó vakolattal és penésszel a falakon, és állandó bűzzel és bokáig érő szeméttel az örökké nyüzsgő utcákon. Itt él Uxbal (Javier Bardem), aki a kínai illegális bevándorlók által koszlott, lepukkant gyárépületekben készített termékeket (táskákat, másolt lemezeket, stb.) árusíttatja az utcán afrikai bevándorlókkal. Ő a kapitalizmus által kitermelt, sajátos „vállalkozó”, a létezés szélére sodródott, mindent és mindenkit kihasználó élősködő, akinek valahol mélyen még szíve is van. Emellett pedig különleges képességgel is rendelkezik: sűrűn hívják temetési ceremóniákra, hogy mielőtt átadják a holtakat a földnek, még utoljára elbeszélgessen a szellemekkel, megkönnyítve a holtak útját a másvilágra és megnyugvást hozva a hozzátartozóknak.
Inárritu új filmjében szakít az idősíkok és a helyszínek váltogatásával. A lineáris időszerkezetet és az egyetlen helyszínt sokan Guillermo Arriaga hiányával magyarázzák: Arriaga volt a korábbi filmjeinek forgatókönyvírója. Inárritu a Biutifulban maga állt neki az írásnak, és valami egészen újban gondolkozott. Több műfajt kevert: van egy horror-thriller vonulat, ami nagyon hatásos, csak rendkívül erőtlen; társadalmi szatíra formájában képet kapunk az illegális bevándorlók sanyarú helyzetéről – mindezt egy kínai és egy afrikai szál formájában, melyek közül a kínai a fajsúlyosabb, azonban itt sincsenek annyit a szereplők a vásznon, hogy igazán átérezzük a tragédiájukat; és van a drámai szál, ami az uralkodó: Uxbal megtudja, hogy előrehaladott prosztatarákban szenved, ami néhány hónap alatt végez vele.
Bardem különös érzékenységgel formálja meg Uxbal karakterét, mély drámai alakítása az, ami magasra emeli a filmet. Uxbal próbálja egyenesbe hozni az életét, hogy halála előtt minden szálat elvarrjon, gondoskodjon minden ráutalt ember életéről, majd ha ő már nem lesz többé: a depresszióra hajlamos, napokra ki-kimaradó feleségéről, kisfia és leánya jövőjéről, Igé-ről, egy afrikai bevándorló feleségéről és csecsemőjéről, és 25 illegális kínai bevándorlóról. De Uxbal kisember, ráadásul beteg is, és fogyatkozó erejéből csak szélmalomharcra képes: a családját képtelen egyben tartani, hiába bocsát meg feleségének, és fogadja vissza, az asszony képtelen másokkal együtt élni. Igé-t gyötri a honvágy, ráadásul ő még mindig a férjét kihasználó „fehér embert” látja Uxbalban. Az afrikaiakon rajtaüt a rendőrség, a kínaiakra pedig még rosszabb sors vár. Erre szoktuk mondani: ember tervez, Isten végez.
A meglehetősen életszagú történetben különösen hatásos a misztikus szál. Sok horrorfilmet láttam már, így elmondhatom, sokat próbált mozirajongó vagyok e téren, akiről a váratlan hang és egyéb effektek már leperegnek, de a Biutiful szellemei – különösen a kínai bevándorlók pincejelenete! – rám hozták a frászt! Különösen tetszettek az apró, szinte észrevehetetlen részletek – például Uxbal ellép az üvegajtótól, de a tükörképe csak később mozdul utána, az árnyékok mozdulni látszanak, amikor minden más mozdulatlan vagy épp fordítva! -, amelyek hihetetlen feszült atmoszférát teremtenek. Az biztos, hogy Inárritu a legjobbak közé tartozik hangulatteremtésben!
A Biutiful kevésbé kommersz produkció lett, mint a rendező korábbi munkái – egy nehezen emészthető művészfilm, amiben a műfaji jellemzők inkább elnyomják egymást, semmint erősítenék. A különböző szálak kibogozhatatlanul elvesznek egymásban, melyek közül legvégül a halálra készülő Uxbal drámája emelkedik ki. A film hangulata, egyszerre realista és misztikus atmoszférája letagadhatatlanul Inárritu kézjegyét viseli. Bardem alakítása pedig önmagáért beszél, amit látni kell! Az biztos, hogy nem ez a rendező legjobb munkája – nekem az összes többi filmje, amit volt szerencsém megtekinteni (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel) jobban tetszett, de a tartalmasabb filmek kedvelőinek mindenképpen megér egy mozijegyet. A film 2010-ben – megérdemelten – elnyerte a legjobb férfi alakítás díját (Javier Bardem) Cannes-ban, és 2011-ben több kategóriában is BAFTA, Golden Globe és Oscar díjra jelölték.
Publikálva: filmtrailer.hu (2011. szeptember 7)