Neill Blomkamp új sci-fijének végül csak sikerül az, ami a Johnny Depp-es Transzcendensnek nem: a gépi tudat bemutatását látványos és szórakoztató formában prezentálni. Mindezt úgy, hogy leporolja a „minden élet értékes” közhelyszámba menő aforizmáját, s mire minden sztereotípiánkat a földbe döngöli, ráébreszt, hogy egész végig tükröt tartott elénk. De tényleg, miért vagyunk mi ilyenek, emberek?!
A Chappie című sci-fi visszatér a rendező korábbi, a csalódást keltő elysiumi közhelyességet megelőző, meglepő szociális érzékenységről tanúskodó District 9 jól bevált eszközeihez: a helyszín ismét a dél-afrikai Johannesburg, főbb szereplői megint a társadalom perifériájára szorult figurák, akik képtelenek kitörni környezetük megörökölt, rasszok szerint beskatulyázott társadalmi rendszeréből. Ezek az emberek trendi kifejezéssel élve igazi lúzerek: a gyors és hamvába holt kiutat a bűnözés, az a bizonyos „Nagy Dobás” délibábjában vélik felfedezni, be nem látva, hogy valójában vakon, teljes gázzal hajtanak be az önpusztítás zsákutcájába. Nem éppen az okos és megfontolt döntéseikről híresek, eltúlzott külsőségeik pedig a polgárpukkasztás élő példáivá teszik őket.
Ez azonban nem rendezői öncélúság: Blomkamp a bennünk élő sztereotípiákkal játszik, hogy aztán a történet előrehaladtával, ahogy a Chappie-be táplált mesterséges intelligencia kezdeti, gyermeki megnyilvánulásai ezekben a lecsúszott, furcsa és különc alakokban is megérinti a lelkük legmélyén élő embert, lassan darabokra hulljanak. Blomkamp jó érzékkel nem is mulasztja el az alkalmat, hogy bele ne dörgölje az orrunkat a levetkezett sztereotípiáinkba: lám, mi, nézők sem vagyunk különbek, mi is előzetesen ítélkezünk másokról. Pont ezt szimbolizálja a tervező Deon alakja is, aki zsigerből támaszt gyűlöletet a lecsúszott bűnözői triumvirátus irányában, óva intve Chappie-t, hogy nehogy téves magatartásmintát tanuljon el tőlük.
A Sors – a forgatókönyvíró vagy nevezzük inkább nevén: Blomkamp – furcsa fintoraként a rendőrrobotba plántált mesterséges intelligencia e meglehetősen furcsa társaságban kezd szocializálódni, s bár sok jó és persze kevésbé jó szokás ráragad, egyedivé, szerethetővé az öntudat és a környezetétől átvett magatartásminták együttese teszi. Ám az, hogy mit vesz vagy mit nem vesz át a környezetétől, valójában az ő saját döntése, s talán valahol itt beszélhetünk arról, hogy átlépjük azt a bizonyos határt az ember és a gép között.
Érdekes gondolatokat vet fel a film, s talán akkor válik egy kicsit ötlettelenné a sztori, amikor Blomkamp szembesíti Chappie-t a való világgal („Isten hozott nálam, öcsém…”*): ezt ő is pont olyan sztereotípiákat halmozó klisés megoldással (lásd: konfrontáció az utcakölykökkel!) teszi, ami kapcsán ránk kíván pirítani – a rendezői koncepció ugyan nem dől tőle dugába, de alapjaiban rendül meg. Chappie kálváriája azonban még nem ér véget, s ez menti meg a helyzetet: gép létére meg kell tapasztalnia a mulandóság gyötrelmét, a félelmet az elmúlástól. A tudatossággal együtt jár, hogy tisztában vagyunk vele: az élet egyszer véget ér.
Chappie azonban nem hajlandó ebbe beletörődni, Chappie élni akar – így eljutunk a film befejezéséig, ami, ha lehántjuk a valóban látványosra sikerült akciószcénákat, az életet önmagát dicsőíti, s ebbe már beleérthetjük Chappie létezését is. Minden élet önmagában és önmagától értékes – s ezt az alapvetően közhelyes megállapítást szerencsére nem rágják bele a szánkba, hanem hagyják, hogy magunk szűrjük le a saját sztereotípiáink romjai felett.
Ha már a látvány – igaz, érintőlegesen – szóba került, a film a District 9 képi világát idézi, bár akciódúsnak nem nevezném: a film elején és a végén kapunk egy-egy nagyobb lélegzetű akciójelenetet, melyek a Blomkampra jellemző egyedi stílusú, „gerillaháborús” hangulatot idézik. A sztorivezetés apró döccenői Chappie fejlődésénél igazán tetten érhetők, itt a vágó ollójától válik picit darabossá a történet.
Természetesen egy Blomkamp-filmből sem hiányozhat a rendező gyerekkori barátja, Sharlto Copley, akit most azért nem látunk teljes életnagyságban a vásznon, mivel magát Chappie-t személyesíti meg. Hugh Jackman frufrus rosszfiúként tűnik fel a vásznon (a fodrászát megnyúzatnám!), ami a Wolverine-től igen távol eső szerep, de ezt is megoldja valahogy. Sigourney Weaver rutinosan zavarja le a mindenható főnökasszony karakterét, Dev Patelnek pedig minden további nélkül elhisszük a kisfiús lelkesedést, és ami mögötte van. A filmben Yo-Landi és Ninja, azaz Mama és Papa valójában önmagukat adják: ők a Die Antwoord nevű, rendkívül különc dél-afrikai rap-rave együttes frontemberei – ha Blomkamp polgárpukkasztó sztereotípiákat akart a vásznon láttatni, keresve sem találhatott volna náluk megfelelőbb személyeket. Színészként viszont kritikán aluliak.
A Chappie összességében szórakoztató, bár még mindig kissé hollywoodi bukéval bíró produktum: a District 9 magasát képtelen megugrani, de az Elysium – Zárt világ középszerén már átlendül. Viszont a Sony nem is oly burkolt termékelhelyezései (Red Bull, Vodacom, PS4, stb.) kicsinyességre vallanak, s már-már a nevetségesség határát súrolják. Blomkamp a 20th Century Foxtól remélhetőleg már meg fogja kapni azt a szabadságot, ami az új Alien-film kapcsán kreativitását talán a csúcsra járathatja. (A cikk 2015-ben íródott. A Chappie buktája mindent felülírt, többek közt a rendező Alien-terveit is! – a szerk.) Ha pedig minden kötél szakad, még mindig haraphat át nigériai torkokat a xenomorffá maszkírozott Copley Johannesburg rombadöntött utcáin, nem igaz?
Publikálva: filmtrailer.hu (2015. március 4)