Indiana Jones és James Bond együtt vet hurkot a földönkívüliek nyakába ebben a zsánermixben.
A műfajok – különösen az egymástól igen távol állók – összeházasítását célul kitűző filmekkel kapcsolatban mindig nagyobbak az elvárások, ám a közönség reakcióját is nehezebb megjósolni. Mind pozitív, mind negatív példát találunk a filmtörténetben, még csak messzire sem kell visszamennünk az időben. A kívülálló /Outlander/ James Caviezel főszereplésével remekül vegyítette a viking kori történelmi kalandfilmes és a sci-fi elemeket (ha a végére el is süllyedt a klisétengerben), míg a Burrowers: A felszín alatt bár jól indult, ötlettelen és bátortalan forgatókönyvvel, valamint gyenge kivitelezéssel próbálkozott keverni a western és a horrorfilmes kliséket. Jon Favreau, a Vasember-filmek atyja a Scott Michel Rosenberg által jegyzett képregényhez nyúlt hozzá hasonló szándékkal, hogy egymásnak eressze a Vadnyugat kérges markú és szívű fiait, valamint az űrből érkezett lényeket. Lássuk, mihez kezdenek egymással!
A film felütése tökéletesen sikerült: a békés sivatagi tájat pásztázó kamerába berobbanó férfi emlékeit vesztve bámul bele a világba. Az amnéziás főhős, akivel karöltve a néző együtt deríti fel múltját, izgalmas kezdést ígér. Tapasztalhattuk ezt már korábban is a Bourne-rejtélyben vagy épp a Dark Cityben. Hősünk furcsa fém karkötőt fedez fel a csuklóján, ami gyanúsan bilincsre vagy korabeli nevén béklyóra emlékeztet: a törvénnyel szembeni ellenszegülésnek nehezen megszabadulható jelképére. Hasonló következtetésre jut az a három fejvadász is, akik balszerencséjükre emberünkbe botlanak. Ami ezután következik, az a westernfilmek klasszikus kliséiből lett összegyúrva, de olyan hangulatosan és a kivitelezésében is oly szórakoztatóan, hogy a néző élvezettel dől hátra. A főhős a közeli kisvárosban hamarosan sok mindenre szert tesz: a nevére, a Nőre, egy halom ellenségre, némi kalamajkára és egy barátságos cellára. A várost azonban hamarosan ostrom alá veszi valami földöntúli erő, ami egy csapásra háttérbe szorít minden egyéb konfliktust; az egymással szemben álló ifjak és öregek összefognak a közös ellenség ellen, és a (talán nem is annyira) kérges szívű, (ámde) kemény öklű Vadnyugat fiai (és leánya) kilovagolnak a naplementébe, hogy szétrúgjanak néhány csillagközi segget!
A főszereplő, az amnéziás Jake Lonergan szerepére először Robert Downey Jr-t nézték ki, valószínűleg Favreau közbenjárására, akivel a Vasemberben dolgozott együtt. Azonban Downey passzolta a szerepet, így végül ügyeletes James Bondunknak, Daniel Craignek jutott a megtiszteltetés. A kérdés adott, hogy milyen lett volna, ha Downey marad a favorit: valószínűleg Lonergan karakterét alapjaiban formálta volna át saját személyére, és inkább paródiába hajló produktum született volna… Ennek ellenére számomra úgy tűnik, hogy Craig is jó választásnak bizonyult, hiszen elnagyolt, kőből faragott vonásaival és szúrós tekintetével ideális westernhős.
Ezzel szemben Harrison Ford érdekes választás volt Dolarhyde szerepére, na, nem mintha őneki kevésbé állna jól a cowboykalap, sőt! Viszont Ford neve már összeforrt egy másik kalapos főhősével. Kezdetben a mi Indiana Jones barátunk nem is nagyon akart részt venni a filmben, bár a western jellege nagyon vonzotta. Végül állítólag ezért is adta be a derekát. Igazi színészi teljesítményt tőle látunk egyedül a filmben: a kezdetben kőkemény, kérges szívű ezredesről a film végére bizony lekerül a háncs, hogy megismerjük az érzékenyebb oldalát, anélkül, hogy giccsbe hajlana az egész – ez utóbbit csak Ford rutinjának köszönhetjük. Különösen élvezetesek azok a jelenetek, amelyekben Craig és Ford kaktusztekintete összeakad.
Örömmel üdvözöltem a szereplőgárdában Sam Rockwellt, akire a Halálsoronban figyeltem fel először, ahol szenzációsan alakította a félcédulás Bill Whartont. Aztán a Széftörőkkel fogott meg, de nagyon, amelyben már főszerepben bizonyított; rengeteg új szerep következett egészen a Holdig, amiben végleg levett a lábamról: a film teljes játékideje alatt egyedül látható a vásznon, és bizonyítja, hogy kitűnő színésszé érett. A Cowboyok és űrlényekben kisebb mellékszerepben láthatjuk, de itt is rendkívül élvezetes előadást nyújt – figurája szállítja a film legderűsebb pillanatait.
Ella szerepére Craig állítólag Eva Greent javasolta. Ám Green nem vállalta – talán nem véletlenül –, így maradt A narancsvidék és a Doktor House üdvöskéje, Olivia Wilde, aki valóban gyönyörű, mi több, van egy hangyányi földöntúli kisugárzása is – ami most direkte jól jön neki. Amennyire Hailee Steinfeld tökéletes Mattie Ross volt A félszeműben tűzrőlpattant, nagyszájú vadnyugati kamaszlányként, pont annyira hiteltelen most a korabeli asszonyruha fölött hatalmas forgópisztollyal flangáló Wilde a Cowboyok és űrlényekben.
A film legnagyobb hátránya pont az, hogy túl komolyan veszi magát. Nagyon hiányzik belőle a humor, amit olykor Ford szájába adott gyenge beszólások, és Rockwell esetlen kocsmáros figurája próbál kompenzálni.
Míg a western szál remekül működik – a film erőssége az eleje, amíg nem látunk egyetlen űrlényt sem –, addig a sci-fi fele meglehetősen halovány. Itt elsősorban a lasszóvető repülőgépekre gondolok, vagy a film közepén még sérthetetlennek tűnő, a végén azonban nagyon is sebezhető idegenekre (arról nem is beszélve, hogy az űrutazásra képes, valószínűleg fejlettebb intelligenciájú lények fegyver és ész nélkül rontanak neki az ellenfeiknek – nonszensz!). A lények külleme egyébként bejött, respekt a maszkmestereknek és a design-os csapatnak! A CGI az átlagnál is jobban sikerült, mind maguk az idegen lények, mind a járgányaik beleolvadnak a környezetbe, nem papírmasé figuráknak tűnnek. Azonban kétséges számomra, hogy a film magas gyártási költségeinek (163 millió dollár) tetemes hányada erre ment volna el, de másra meg mire?! Alapjaiban ez egy westernfilm, és Amerika valószínűleg tele westernfilmes díszletekkel… Rejtély!
Akárhogy csűrjük-csavarjuk, a Cowboyok és űrlények egyedül a forgatókönyvön vérzik el, de ott nagyon. Ha csak a sztorit vesszük figyelembe, meglepően középszerű az egész, amit a humor fájó hiánya csak tetéz.
Ennek ellenére azon a véleményen vagyok, hogy a Dreamworks harmadik képregény-adaptációja (A kárhozat útja és a Túl a sövényen után) ugyan nem váltja meg a világot, mégis – minden felsorolt hibája ellenére – számomra kellemes szórakozást nyújtott. Őszintén meglepett, hogy Amerika mennyire érdektelennek bizonyult a film iránt (elvégre western!), de talán a 2011 nyári húzós filmkínálata a tengerentúlon is kimerítette a pénztárcákat. Az pedig talán bónusz pont a 3D iránt fanyalgóknak, hogy Favreau nem engedte a filmet 3D-ben sem forgatni, sem konvertálni. Viszont – mozis viszonylatban is – meglepően jó a film képminősége, a tűpontos felvételek csupán mozgásnál mosódnak el egy csöppet. Blue-Ray-en biztosan tökéletes házimozi élményt fog nyújtani, és ha a mozikban nem is lett akkora siker, még mindig az lehet DVD-n és Blue-Ray-en!
Publikálva: filmtrailer.hu (2011. augusztus 31)