Francis Ford Coppola lánya ezúttal Délre csábít minket: egy zárt női közösségben ereszti szabadon Colin Farrellt, mint farkast a juhok közé… vagy fordítva?
A helyszín a történelmi Dél, javában dúl a polgárháború. Az Északiaktól elszakadt, sebesült McBurney tizedesre a közeli leánynevelő intézet egyik növendéke talál rá gombászás közben. A hölgyeknek megesik a szíve a súlyosan sebesült katonán, és ahelyett, hogy az ellenséget a déliek kezére adnák, úgy döntenek, hadd élvezze felépüléséig a leánynevelde vendégszeretetét. És a tizedes pontosan ezt is teszi! Lábadozása során hol az egyik, hol a másik nőnek teszi a szépet, ráérezve, kihez miként kerülhet közelebb. Úgy játszik a fehérnép érzelmeinek húrjain, mint Benkő Dániel a szerszámán hangszerén. Előbb-utóbb azonban kibújik a szög a zsákból! Egy becsapott asszonyszemély pedig aztán igazán “tudja mi az ami fáj“*. A történet átcsap Stephen King Tortúrájának XIX. századi verziójába, és férfi legyen a talpán, aki ezek után hátat fordít a filmben felsorakozó hölgykoszorúnak!
Thomas Cullinan regénye igazi pszichothriller, amely a lélek mélyére ásva fedi fel a kisasszonyok motivációs hálóját, melynek a középpontjában a tizedes eszményített alakja áll. A történet a Trónok harcához hasonlóan az egyes karakterek szemszögéből bontakozik ki, egészen odáig, amíg a férfi idolja darabokra nem törik, hogy aztán ott maradjon a tizedes a maga pőre valóságában. És ez az élmény húsba vágónak bizonyul!
Cullinan sztorija már 1971-ben megihlette a filmeseket, Don Siegel (Piszkos Harry) készített belőle egy remek adaptációt, magyarul a sokatmondó A tizedes háreme címmel jelent meg, a főszerepben Clint Eastwooddal. Siegel verziója sokat merített az eredeti regényből, belső monológokkal és visszatekintésekkel (flashback) próbálva visszaadni a szereplők különböző nézőpontjait, köztük olyan elvarratlan szálakkal, mint amilyen Miss Martha Farnsworth, az igazgatónő vérfertőző kapcsolata. A ’71-es változatban fontos szerep jutott az afro-amerikai szolgálólánynak, akivel az Észak-Dél szembenállásának faji vetületeit érzékeltették, és akit Mae Mercer blues énekesnő formált meg elsőrangúan – Eastwood és Mercer dialógusai a film legélvezetesebb pillanatai közé tartoznak!
Sofia Coppola NEM Siegel filmjét dolgozta föl újra, hanem Cullinan regényét. És kábé ennyi is a közös pont a két produkcióban: a sztori vonulata. Coppola fogta az eredeti történetet, és egyszerűen lehámozta róla, amit feleslegesnek ítélt: dobta a “szerecsen szolga” szálat – ami kihagyott ziccernek tűnik a polgárháborús Délen játszódó film esetében, de a rendezőnő szerint nem tudott volna érdemben foglalkozni a rabszolgaság témakörével! –, a vérfertőző kapcsolatot – nem kár érte! –, és a figurák lelkivilágából is pusztán annyira tartott igényt, amit az egyébként kiváló szereplőgárda vissza tudott tükrözni.
A Csábítás megkapó hangulatot áraszt: nagyobbrészt mellőzi a zenei aláfestést, csak amikor a rendezőnő végleg elengedi a romantikus zsánert, és a film átfordul pszichothrillerbe, kúsznak be alattomosan a feszültséget hordozó első akkordok a képek alá. Az objektív gyakran elidőz a spanyolmohával lepett déli tölgyek szinte egymásba olvadó lombkoronáin, és a polgárháborúból nem tapasztalunk sokat, mindössze a déli katonák őrjáratait és folyamatos háttérzajként az ágyúdörejt.
Különösen szimpatikus, hogy Cullinan művében a történelmi Dél nem negatívan kerül fölfestésre, mint azt a hollywoodi filmek jellemzően bemutatják – a rabszolgatartók elmaradottak és kegyetlenül bánnak a feketékkel –, sőt, a tizedes személyében pont a felvilágosult Észak “derék” katonája bír hátsó szándékkal. Siegel a ’71-es verzióban még ennyire sem tör pálcát, hiszen megmutatja: a déliek sem különbek, ha fehérszemélyt látnak. Mindegy, hogy Észak vagy Dél, a férfiak már csak férfiak maradnak! Mondhatni, ebből a szempontból a regény első adaptációja még következetesebben feminista, mint a Coppola-féle változat. A rendezőnő jelen esetben férfiként csak a tizedesre koncentrál, amitől egyrészt a Csábítás kevésbé cselekménydús, mint A tizedes háreme, másrészről – és ez meglepő ellentmondásnak tűnik – felületesebb képet is ad McBurney karakteréről.
Hasonló a helyzet a hölgyekkel: jelentős fazonigazításon estek át a motivációik terén, s bár az alaptípusok megmaradtak – Miss Martha egyenes és konok, amilyennek egy iskolaigazgatónak lennie kell, Edwina az érzelmes, és mind közül a legsebezhetőbb, aki titkon elvágyódik az intézetből, Carol/Alicia a kíváncsi, érzéki és kacér fruska –, visszafogottságukban nem váltak jobb vagy rosszabb karakterekké, inkább Coppola helyezte teljesen új megvilágításba őket. A színésznők pedig brillíroznak: Nicole Kidman sziklaszilárd keménysége alatt is érződik asszonyi puhasága, Elle Fanning bármelyik férfi szívét képes lenne megolvasztani a pillantásával, de mind közül kiemelkedik Kirsten Dunst finom játéka, aki kibogozhatatlanul belekuszálódik a tizedes szőtte hálóba.
Azt hiszem, nem lenne fair Colin Farrellt összehasonlítani Clint Eastwooddal. Bár alakításaik tulajdonképpen nagyon is jól jellemzik a két film eltérő rendezői szemléletét. Eastwood visszapillantásai tökéletesen megágyaznak figurája sötétebb oldalának, míg Farrellnek ilyen lehetősége nincs, mondhatni, hozott anyagból kell dolgoznia. Talán ebből fakadóan nem is érezzük igazán átütőnek a játékát, bár jót tenne a filmnek, ha férfiúi karizmája jobban rátelepedne a neveldére. Hiszen pontosan ez lenne a cél: az intézetbe egyedüli férfiként beszabaduló vendég észrevétlenül telepszik rá lakóinak életére, át(vagy épp meg)hágva a komfortzónáik határát, hogy aztán a férfiúi erőszakosságán női leleménnyel diadalmaskodjanak, megmutatva egy férfiak uralta világban, hogy ki a leány a gáton!
A Csábítás jó film, élveztem minden pillanatát, szórakoztató és humora is van, még ha a hangsúlyok áthelyezése miatt egy sokkal ingerszegényebb alkotás, mint a közel fél évszázados párdarabja. Coppola azonban így is eléri, amit akar: úgy elveszünk magunkban, hogy a végére a klausztrofóbiától fuldokolva a torkunkon akad az a bizonyos gyümölcs… vagy zöldség? Uraim, itt csak mi húzhatjuk a rövidebbet!
Publikálva: filmtrailer.hu (2017. szeptember 7)