Christopher Nolan sci-fije, a Csillagok között a hasonló hollywoodi alkotásoktól eltérően valóban tudományos alapokon nyugszik, azonban az emberiség megmentését háttérbe szorítja a mély családi és emberi dráma, melyben a Nolan-fivérek tükröt tartanak elénk. Lám, ezek vagyunk mi, emberek: bátrak, hősiesek, gondoskodók, ugyanakkor kicsinyesek és önzők. Ez a mozi tényleg rólunk, nekünk szól. A tudományos-fantasztikum itt kezdődik! Nolan újabb remekművet alkotott.
Engem ez a film borzasztóan megviselt! Mióta kislányom született, feltűnt, hogy azok a filmek, amelyekben a szülő-gyerek kapcsolat nagyobb hangsúlyt kap, mélyebb benyomást tesznek rám. Ez az apasággal járó „mellékhatás” lehet, és ezzel talán más szülő is így van. Így érzelmileg már a film elején azonosulni tudtam a főhőssel, hogy aztán mintegy görcsben „szenvedjem végig” a film közel 3 órás játékidejét. Igen, a helyzet az, hogy Nolan szimplán kitépte a szívemet, úgy istenesen összegyúrta, kikloffolta, szétcincálta, megrágta, majd nemes egyszerűséggel kiköpte, hogy a végére csak kitámolyogni volt erőm a moziból. Édes Istenem, mennyire hálás vagyok érte! Régen volt rám film ilyen nagy hatással!
Nolan nemcsak az érzelmeinket kavarja föl, de a zsáner állóvizét is. A film Kip Thorne elméleti fizikus tudományos elméletein alapul, aki Stephen Hawking és a néhai Carl Sagan tudóstársa és jó barátja. A film executive producereként ő biztosította a szakmai hátteret a produkcióhoz, és azt nyilatkozta, hogy igen elégedett az eredménnyel: féregjárat és fekete lyuk ilyen „valósághűen” (?) korábbi hollywoodi produkcióban még soha nem került bemutatásra. Azért a szeretet, mint további dimenzió definiálása valószínűleg nem az ő képletei alapján került – szó szerint! – képbe, hanem inkább hajlanék affelé, hogy az már a nolani fantazmagória része. A tudományos tények egy részét szánkba rágva tálalják (jó, hát a családi mozizásnak szánt film mindenkihez szól!), a féregjáratot például a klasszikus papír-toll kombóval szemléltetve… de ne akadjunk fönt az ilyen apróságokon!
Christopher Nolan valami igazán grandiózusat szeretett volna készíteni. A Csillagok között 2006-ban még Steven Spielberg projektje volt, amelyben Jonathan Nolan forgatókönyvíróként működött közre. Amikor Spielberg egyéb munkái okán leadta a projektet, a filmhez Jonathan a bátyját, Christ javasolta a rendezői székbe. Ő pedig szabadjára engedte a képzeletét.
Nolan megtartotta azt a jó szokását, hogy amit lehet, azt effektek nélkül, élőben vett fel. Hatalmas díszletek készültek, rengeteg külső helyszínen forgattak, sőt, a zöld vásznat teljesen száműzték a repertoárból. Az űrhajók belső tereiben játszódó jeleneteknél például az ablakok elé képernyőket helyeztek a már kész vizuális effektekkel, hogy a színészek reakciói még életszerűbbek legyenek az adott szituációkban.
Nolan másik rögeszméjéből sem engedett: szembemenve a digitális trenddel, továbbra is a hagyományos 35 mm-es filmre és a méretesebb IMAX formátumra vegyesen forgatott, amivel elképesztő látványt sikerült a vászonra álmodnia (ezt a filmet tényleg érdemes minél nagyobb vásznon megnézned!). Ezúttal nem az ügyeletes házi operatőrével, Wally Pfisterrel dolgozott (őt lefoglalta első játékfilmje, a Transzcendens munkálatai), hanem a BAFTA díjra jelölt, svájci Hoyte Von Hoytemát bérelte fel. Hoytema ki is tett magáért, nagyszerű snittjeit többek közt az általa átalakított IMAX kamerának is köszönheti: a méretes és súlyos filmfelvevőt sikerült áttranszformálnia kézi verzióra, és így olyan belső terekben is forgatnia, ahová a kameraállvány nem fért volna be.
Nagyobb hangsúlyt kaptak a film műszaki paraméterei, így a hangtechnika, a hangkeverés, minél több IMAX felvétel és a dizájn. Hans Zimmer zeneszerzőtől pedig nemes egyszerűséggel csupán annyit kért a rendező, hogy fedezzen fel valami újat. Ez utóbbi nem tudom, mennyire jött össze, de az biztos, hogy a zene csaknem együtt lélegzik, lüktet a film jeleneteivel, ha profán akarnék lenni: együtt pulzál a film fekete lyukával.
A Csillagok között látványvilága tehát vitán felül áll, mégis, a film alapvetően nem egy véget nem érő Star Trek-es akció-, kaland-, és látványorgia, inkább egy lassúbb, drámaibb hangvételű, itt-ott már-már filozófikus emelkedettségű mű. Mondhatni, a sci-fin felül inkább a dráma dominál, és itt nem csak az apa-lánya kapcsolatra gondolok, hanem szinte minden jelenetét megfesti az emberi természet sokszínűsége, amelyet hol fénybe, hol pedig árnyékba borítanak létünk változó aspektusai.
S ezeknek kellően árnyalt bemutatására bizony nem akármilyen szereplőgárdát trombitáltak össze. A teljesség igénye nélkül (egyrészt helyhiány, másrészt az esetleges spoiler elkerülése végett tartózkodnék a színészek felsorolásától) csak azokat említeném meg, akiknek teljesítményére felkaptam a fejem. Természetesen a főszereplő, Matthew McConaughey az első, akiért szót emelnék, de azt hiszem, az elmúlt évekbeli filmográfiája önmagáért beszél. Az, hogy képes volt 2009-ben a felkínált rengeteg pénznek hátat fordítva az olcsóbb, de színészileg nagyobb kihívásokat jelentő független filmek felé nyitni, több mint merész húzás – akkor konkrétan szakmai öngyilkossággal ért fel –, ám a kemény munka meghozta gyümölcsét: a jóképű bájgúnárból igazi színésszé érett, amit végül a Filmakadémia is elismert. Nolant a 2012-es Mud címszerepe győzte meg, hogy McConaughey-t kell leszerződtetnie Cooper szerepére. Mit mondhatunk erre? Jó döntésnek bizonyult.
Jessica Chastain csupán néhány apró gesztussal és pár odavetett szóval is olyan drámát képes a vászonra varázsolni, hogy megdermed tőle a levegő a nézőtéren. Nolan saját asszisztensét küldte a színésznőhöz Írországba a csak neki vízjelezett forgatókönyvből, amikor Chastain ott forgatott. De csak elolvasnia volt szabad… s döntenie, hogy csatlakozik-e a stábhoz.
Akire még felfigyeltem, az Cooper ifjonti lányát, Murph-öt alakító, 14 éves Mackenzie Foy (ő játszotta az Alkonyat: Hajnalhasadásban Bella és Edward lányát), aki jópár évet letagadhatna, ráadásul valami elképesztő kisugárzása van. Ha nem száll fejébe a siker, akkor bizony még sokszor találkozhatunk a nevével a jövőben.
Nolant azért is kedvelem, mert igazi filmes: neki nem szükséges hatalmas látványelemekkel, Michael Bay-i vagy Roland Emmerich-i csilivili akciópornóval szemléltetnie a világvégét – a Csillagok közöttben elég egy tanyán élő család szemszöge. A látvánnyal majdhogynem kézzelfogható valóságot teremt, amely olyannyira élő, hogy már ettől teljesen hiteles. S filmjei közül most először megjelenik az érzelmek „eufóniája”, amit sokan csöpögős szentimentalizmusnak tekintenek; talán azért, mert korábbi filmjeiben hűvös távolságtartással kezelte figuráit, szinte mindig megmaradva külső szemlélőnek. Most azonban egészen közel lép hozzájuk, megérinti őket, majd hopp… nézőpontváltás, s már belülről figyelünk kifelé, azonosulunk, és elveszünk. Ez az a pillanat, amit minden filmes keres, ha ez megvan, akkor vége: nyert ügyük van, s többé már nem eresztenek. S mikor lemegy a stáblista, Te csak ülsz a benned kavargó gondolataiddal és a fekete lyukként mindent magával ragadó érzelmeiddel, becsapva, megfosztva és kitaszíttatva abból a vásznon, eseményhorizonton túli világból, ahol olyan jól érezted magadat. Maradnál még.
Publikálva: filmtrailer.hu (2014. november 6)