A “norvég Fargo” sem kerülhette el az amerikanizálódást: az európai humor jól áll Az eltűnés sorrendjében tengerentúli remake-jének, csak ott a kutya sem kíváncsi rá. Hiába aprít és zúz benne Liam Neeson!
2014-ben tűnt fel Hans Petter Moland (rendező) és Kim Fupz Aakeson (író) közös filmje, Az eltűnés sorrendjében a magyar mozikban, és tűnt is el egy hang nélkül a balfenéken (még a heti top10-ben sem kapott helyet), pedig hát igazgyöngyöt vetett partra a Balti-tenger: klasszikus északi fekete komédiát, önironikusan túlbonyolított szerkezettel és remek színészekkel. A főszereplő Stellan Skarsgård vagy a nemrég elhunyt Bruno Ganz szimpla telefonkönyv-felolvasással székbe szögeztek volna minket, nemhogy e vígjáték visszájára fordított, agyament helyzeteivel.
Hogy a tengerentúlon se maradjanak ki a jóból, leforgatták nekik is a filmet, ráadásul maga Moland, aki az eredeti produkcióért is felelt. A norvég direktor nem sz@rozott, szinte képkockáról képkockára átültette a sztorit, csak bizonyos dramaturgiai elemeken – például albánok (vagy szerbek?) helyett indiánokkal – és a dialógusokon változtattak itt-ott. Skarsgård helyett pedig behozták a képbe a maszkulin Liam Neesont, hátha vele eladható ez a csillagsávossá átpacsmagolt európai kvintesszencia!
Ami Kehoe-ban történik, az Kehoe-ban is marad
A coloradói Kehoe-ban él törvénytisztelő kisemberként Nels Coxman (Neeson), aki pedáns életvitele és közhasznú munkája (hókotró) révén az Év Polgára cím büszke tulajdonosa. Szürkeségében beolvad a tájba, épp ezért nem igazán tud mit kezdeni vele, amikor a fia váratlanul meghal kábítószer-túladagolásban. Meggyőződése, hogy gyilkosság áldozatává vált. A maga egyszerű módján nekiáll, hogy felgöngyölítse a szálakat, és hamarosan egy drogháború kellős közepén találja magát.
A norvég eredeti delejező hangulata nyomokban felfedezhető a remake indításában, amely havas nagytotáljaival borongós thriller benyomását kelti. Aztán a bosszúfilmek tipikus helyzetei egyre furcsábbakká és kifordítottakká válnak, ahogy a zsáner jellegzetes karakterei is megborulnak, és mi meglepve vesszük észre, hogy teli pofával röhögünk. Mocskos és véres fekete komédia veszi kezdetét, mintha Martin McDonagh és Quentin Tarantino dugták volna össze a fejüket a szkript fölött.
Jobb, mint az eredeti?
A helyzet az, hogy a remake bizonyos momentumai még jobban is muzsikálnak, mint az eredeti: itt van mindjárt a rendőrpáros Emmy Rossum és John Doman alakításában, akik eszményiek így együtt, és didergetően elevenítik fel a Fargo hangulatát. A rosszfiúk oldalán Domenick Lombardozzi növeszt szivet verőemberként és Tom Bateman sziporkázik menedzserbe oltott maffiavezérként. Egytől egyig jól megírt figurák, akik remek dialógusokat kapnak a szájukba.
Liam Neeson figurájának jól áll a humoros aspektus, a sok akcióthrilleres középszer között gyémántként csillan meg a Dermesztő hajsza. Coxman-nel együtt döbbenünk meg vagy le a film egy-egy abszurdba hajló jelenetén, miközben egyre szaporodnak a vásznon a karakterek végét jelző, ilyen-olyan keresztek. A hülyeség mementói. Egy halálesetből indulunk ki, a történet végére pedig dominóként dőlnek el a figurák.
Széna vagy szalma?
Az eltűnés sorrendjében egyedülálló hangulatával és önostorozó társadalomkritikájával képes megfogni, míg a Dermesztő hajsza magával ragadó humorában és épkézláb karaktereiben erős. Ha még nem láttad az előbbit, nyugodtan nézd meg a remake-et, garantáltan jól fogsz szórakozni, ha a vérbő fekete humorra vevő vagy. Az eredeti ismeretében viszont nem sokat vesztesz, ha ezt most kihagyod. Csak magáról a történetről ne maradj le!
A hókotrót meg többé ne anyázd! Állj be szépen mögé a sorba, már ha nem akarsz dróthálóba csavarva haleledelként leszánkázni egy festői vízesésen.
Publikálva: filmtrailer.hu, 2019.02.21.