Mexikó Oscar-díjra nevezett, FIPRESCI (Filmkritikusok Szövetsége) különdíjas filmjében egy illegális bevándorló és egy önjelölt migránsvadász játszik egymással húsba maróan naturalisztikus, feszültséggel teli macska-egér játékot. A téma aktualitását a trumpi időkben (meg úgy egyébként is) nem kell túlmagyarázni. Ez az aktualitás viszont olyan súlyosan üli meg a filmet, akár a kegyetlenségében közömbös sivatagi táj. A Desierto nem oktat ki és nem keres megoldást, éppen ezért nagyszerű. Egyszerűen csak megmutat, realisztikusan ábrázol. És közben egy percig sem feledkezik meg a legfontosabbról: mindannyian emberek vagyunk. Az is, aki menekül, és az is, aki üldöz.
Az ördög országútja
„Szinte tarkón vág a forróság. A köves talaj, amelyen folyton megbicsaklik a lábam, éppúgy ontja magából a hőséget, mint a fejem fölé a végtelen kékségre szegezett sivatagi nap, amely mintha ablakot nyitna a mindenség kohójába. A szám órák óta taplóval van kibélelve, és a nyelvem is valaki másé, ám az elgémberedett vállamat ólomsúllyal húzó, félig már üres kanna tartalmával takarékoskodnom kell. Az egyre ritkább pihenők során kortyolt poshadt, meleg víz sem hoz megkönnyebbülést, csak a sóvárgó vágyat fokozza, testem minden egyes sejtje éltető nedvesség után jajgat. Messze még a cél, de szinte érzem a nyakam köré fonódó gyerekkarokat, hallom a gyöngyöző kacagást, amely előhívja a rejtett tartalékokat, és ha el nem is űzi, de elviselhetővé teszi a forróság okozta kínt és a megtett mérföldek előidézte fáradtságot. Ez már egy másfajta túlélésről szól, nem az életszínvonalról, hanem a húsbavágó fajtáról, ahol a testnedvekkel az élet szivárog el, itt, az Isten háta mögött, az ördög országútján! Minden más valószerűtlenné zsugorodik, marad a délibábként folyton meg-megremegő, megközelíthetetlen horizont, a csörgőkígyók innen-onnan felhangzó figyelmeztetése, és a mindent – gondolatot, érzelmet és értelmet – felperzselő forróság!”
A Mexikót és az Amerikai Egyesült Államokat elválasztó Sonora-sivatag igazán embert próbáló hely, amelyen a mostoha körülmények ellenére a mexikói illegális bevándorlók évtizedek óta újra és újra megpróbálják az átkelést. Nem mindenki érkezik célba: valakit a határőrök toloncolnak vissza, másokat az embercsempészek hagynak helyben és/vagy hátra, a sivatagra bízva a piszkos munkát. Az ördög országútját – ez nem pusztán elcsépelt filmcím, hanem egy valóban létező sivatagi út „beceneve” – valódi emberi maradványok szegélyezik.
Moises, a „migráncs”
A Desierto főszereplője Moises, az illegális bevándorló archetípusa, aki nem először lép az ördög országútjára. Most épp a rég nem látott fiához igyekszik az Egyesült Államokba. A szétválasztott család egy jelenleg is érvényben lévő törvényi rendelkezés áldozata: a gyermek, mivel az Államokban született, már amerikai állampolgárnak minősül, ám az illegálisan az országban tartózkodó szülőket minden további nélkül kipenderítik a határon. Moises tehát azért vonul illegalitásba, hogy a gyermekét lássa. A mexikóiak többsége pedig a jobb élet reményében, az életminőségük javítása miatt kockáztatják az életüket.
Moisest elhagyja a szerencséje. Az embercsempészek autója bemondja az unalmast a senki földjén, így gyalog kénytelenek nekivágni a sivatagnak. Az emigránsok csoportja azonban idővel széttöredezik: nem mindenki bírja az erőltetett menetet, főleg egy olyan helyen, ahol a napi folyadékszükséglet hat liter, többségüknek viszont a teljes, több napos útra áll rendelkezésre ennyi víz. A hab a tortán azonban az az önjelölt igazságosztó, aki a határ amerikai oldalán nekiáll módszeresen levadászni a határsértőket, akár az állatokat. Távcsöves puskájával nagy távolságból bárkit leszed, látszólag úgy ismeri a terepet, mint a tenyerét, és a menekülőkre nem rest a kutyáját is ráereszteni. Moises hamarosan egy rémálom közepén találja magát: kénytelen macska-egér játékba bocsátkozni egy idegennel a túlélés érdekében.
