Dagadt a magyar keble a büszkeségtől, amikor nálunk forgatták a legújabb Die Hard etapot, még akkor is, ha Budapest műemléki nevezetességei Moszkva arculatát voltak hivatva gazdagítani szélesvásznon. Ültünk Pató Pál urasan beletörődve a forgalmi dugóban, amikor a filmforgatás kedvéért városrészeket zártak le, s Bruce Willis miatt elkésve a baráti találkozóról mégis az ő (és lencsevégre nálunk először kapott újszülöttje) egészségére emeltük az első kör pofa sört. Na, hát ilyen a magyar virtus! A végeredmény a mozikban megtekinthető, s a kérdés adja magát: lesz-e belőle országimázs vagy hagyjuk csak Moszkvának e kétes babérkoszorút?
Valószínűleg nem igazán számított rá Roderick Thorp amerikai krimiíró Nothing Lasts Forever című regényének 1979-es megjelenésekor, hogy főhőse, John McClane alig egy évtizeddel később a filmkultúra egyik legmeghatározóbb akcióhősévé növi ki magát. A könyvet szorosan követő adaptáció a magyar mozikban a Drágán add az életed keresztségen esett át (tekintettel a magyarosíthatatlan eredeti Die Hard filmcímre), és John McTiernan rendezésében nemcsak kultstátuszig, hanem egyenesen az Oscar díjátadó piros szőnyegéig jutott el. Négy jelölésben (köztük a legjobb vizuális és hangeffektek) is versenyzett, s még ha nem is nyert, a közönség elismerése a 103. helyre repítette az imdb filmes toplistáján. McClane ikonikus fehér atlétája két évvel később koszolódott újra össze a reptéren (Még drágább az életed), majd öt évre rá New Yorkban kapott majdnem hőgutát (Az élet mindig drága), ami után bárkinek, aki a füle hallatára a Simon mondja… kezdetű gyermekversikét a szájára vette, minden bizonnyal minimum pisztolycsövet dugott a farpofái közé. Az újabb és újabb részek fordított arányban okoztak örömet az akciófilmek szerelmeseinek és a magyar filmcímek kitalálóinak. Hosszú szünet után 2007-ben a rendkívül stílusos Die Hard 4.0 (ja igen, magyarul: Legdrágább az életed) címmel kockafejek ellen indított McClane egyszemélyes háborút, akik voltak oly szűklátókörűek, hogy holmi számítógépes rendszer összeomlásával és a nyugdíjalap kiürítésével próbálták meg sakkban tartani a megmattolhatatlan akcióikonunkat. A filmet a vámpír-vérfarkas (nem-nem Twilight, hanem Underworld!) fétisben szenvedő Len Wiseman vezényelte le, ugyan kevésbé Die Hard-osan, de azért még egészen korrekten.
Az új hollywoodi módi szerint minden fűt-fát bevállaló Willisnek úgy kellett egy új Die Hard-film, mint éhezőnek egy falat zsíros kenyér. Mégsem fér a fejembe, hogy a vétójoggal bíró színész hogyan asszisztálhatott John Moore rendező és Skip Woods forgatókönyvíró mellett McClane karakterének kiheréléséhez. Az pedig már végképp nem, hogy 20th Century Fox miért segített be az aranytojást tojó tyúkjának lefogásával e triumvirátus gyilkos nyiszatolásába. Rejtély a négyzeten!
Jelen esetben a pesszimistáknak lett igazuk, akik új bőr lehúzásáról károgtak. Hiba volt Skip Woodsra, a Kardhal, a Hitman vagy A szupercsapat társírójára bízni egyedül egy olyan forgatókönyvet, amelyben épkézláb sztorira, megfelelően motivált figurákra, az akciókat összekötő, szórakoztató dialógusokra, valamint frappáns, humoros és vagány egysorosokra lett volna szükség. Foghattak volna több írót egybe, akiknek a felsoroltakból egy-egy az erőssége vagy Woods legalább végignézhette volna a Legdrágább az életeden kívül a legelső három részt is. Szintén hiba volt a rendezés közelébe engedni azt a John Moore-t, aki hazavágta a Max Payne videójáték adaptációját.
Mikor Willis megjelenik a színen, rögtön letatázzák, ami olyannyira találó, hogy a film végéig nem tudtam szabadulni a gondolattól. Valóban úgy viselkedik ugyanis – s ezen nem a fizikai kondícióját értem, Willis 58 évesen is még mindig a topon van –, mint egy háklis vénember, zsörtölődik és morog, házsártos, mint egy rossz feleség. Hol van ez a másnaposságtól smirgli modorú, ám remek humorú és észveszejtően macsó McClane-től Az élet mindig drágából?! Ráadásul látványosan nem működik a párosuk a fiát alakító Jai Courtney-val, ami már csak azért is rejtély, mivel két jó színészről van szó: Courtney a Spartacus-sorozat Varrójaként már bizonyította drámai oldalát, Willis pedig alapból lenyűgöző filmográfiával bír. Cikkünk jelen tárgya leginkább mégis azzal lóg ki a Die Hard-filmek sorából, hogy McClane többé nem aktív, az eseményeket befolyásoló, a terroristák orra alá folyamatosan borsot törő központi figurája a cselekménynek: a film első felében inkább csak kibicel a fiának, a másodikban pedig sodródik az árral.
A filmet elnézve az az érzésem támadt, hogy az alkotóknak volt egy-két remek akciójelenet ötletük, amihez aztán megpróbáltak valami sztorit összeeszkábálni úgy, hogy semmitmondó dialógusokat írtak az akciók összekötésére. Ugyanakkor a film elején látható látványos autós üldözést mégis sikerült hazavágniuk a pocsék fényképezéssel és vágással. Az új Die Hard valahol a harmadik harmadban szedi össze magát, amikor egy valóban izgalmas helyszínen (nem spoilerezem el!) próbálnak csavarintani egyet a sztorin (teljesen feleslegesen, s nem is koppan el az állunk!), majd egy látványos, bár erősen stúdiószagú és CGI látványvilágú lezárással tesznek pontot a történet végére.
Míg a korábbi részek mind karizmatikus gonoszokkal (Alan Rickman, William Sadler, Jeremy Irons, Timothy Olyphant) operáltak, addig most nagyítóval sem tudnánk közel hasonlót találni az új filmben: Radivoje Bukvic még sárgarépával és a szánalmas táncikálásával sem tud elég karizmát a figurájába vinni – talán Árpa Attila körszakállas-piercinges maffiózó feje ígérne többet az átlagosnál, de annyira statisztaszámba vették, amennyire az átalakított Cougar HEV harckocsit vezető Ganxsta Zolee-t.
A bulvársajtóban felröppent hír szerint a Mi-24 Hind harci helikopter fedélzeti fegyverei éles lőszerrel tüzeltek a forgatás során. Ez valóban így történt, a szolnoki légibázis gyakorlatán vették fel a helikopter lövöldözős jeleneteit, pont azért, hogy ezek minél realisztikusabban hassanak. A stáb nem volt veszélyben, a színészek jelen sem voltak.
Bruce Willis mostani szerepvállalásai egy külön cikket megérnének. Az új Die Hardtól mindenki – talán ő maga is – valami igazán színvonalas szórakozást várt, ehelyett átestünk a ló túloldalára. A helyzet az, hogy ez az akciófilm inkább tűnik valami iszonyú drága (92 millió dolláros költségvetés!) B kategóriás mozinak, mint „nívós” blockbusternek (?), s az a szomorú igazság, hogy nagyon is beillik a sztár filmográfiájába (valahová a Felültetve, a Catch .44 és Az igazság nyomában bűvösen gyenge háromszögébe). Elismerem, nagyok voltak az elvárások, amiknek minden bizonnyal nem könnyű megfelelni, s hiba volt a mozit Amerikából Kelet-Közép-Európába áthozni – nagyon úgy néz ki, hogy egy összecsapott, összefércelt ponyvával próbálták a szemünk kiszúrni, és csak újabb bőrt lehúzni a franchise-ról. Ettől azért többet érdemel a sorozat is, és mi, nézők is. Nem kérünk kasztrált akcióhősökből, lőjük inkább őket agyon. Temetni jöttem McClane-t, nem dicsérni…
Publikálva: filmtrailer.hu (2013. február 18)