A Marvel Furadokival a moziverzuma muglimentesítésébe fog.
A Polgárháború cicaharca után felüdülésnek hat, hogy a Marvel ismét eredettörténetbe fogott, és így az egy négyzetméterre eső szuperhősök száma ismét könnyedén követhető értéket vett fel, még ha ez esetben egy orvosi köpenybe bújtatott Tony Starkról van is szó! Bár az osztódás ellen talán pont maga Stark tiltakozna a legjobban, mindenesetre az ég óvjon minket attól, hogy két ekkora “egomán” egyszerre töltse ki a vásznat, mert egyrészt akkora felületet még nem látott a világ, ami elég lenne kettejüknek, másrészt e találkozás minimum lyukat ütne a valóság szövetén (meg is történt, lásd: Végtelen háború!), ami egy multiverzumos fantáziafilm esetében nem éppen veszélytelen vállalkozás!
Doctor Strange az arroganciáját nem mindennapi intellektusára és szakmai felkészültségére alapozza – ismerős valahonnan? -, így amikor egy autóbaleset miatt az utóbbira keresztet vethet, nem különösebben lep meg senkit sem, hogy alapjaiban érzi gajra menni az életét. Természetesen bármire hajlandó, csak hogy visszakaphassa élete értelmét, így a nap hamarosan Nepálban süt rá, ahová az utolsó fillérjeiből utazik el a csodás gyógyulás reményében. Ám sokkal többre talál a Kamar-Taj körében: megvilágosodásra!
S Doctor Strange-dzsel együtt maga a néző is, ugyanis a Marvel nem babra játszik: már a Polgárháborúval elkezdődött a Marvel-moziverzumának negyedik fázisa, míg ott a képregényhősök minden eddigit meghaladó számban rajzották tele a vásznat, mint ahogy a folyó felszínét lepi el a tiszavirág, addig a Doctor Strange esetében érezzük először, hogy valóban szintet lépünk: a Marvel birodalmába begyűrűzik a varázsvilág, amellyel szélesre tárul a multiverzum Thor-filmek által már korábban résnyire nyitott kapuja!
S egy ilyen belépőhöz bizony eredeti látványvilág dukál, ami az újdonság erejével hat! A Doctor Strange ezzel sem fukarkodik, hősünkkel egyetemben minket is élvezettel löknek bele az alkotók abba a ringlispílbe, amely Strange-re vár a testen kívüli utazása során a párhuzamos világokban. Igazán szemkápráztató vizuális orgiával oldották meg ezt a “kiruccanást”!
Épp a Doctor Strange sajtóvetítésével egy időben kezdtem bele Stephen King Setét Tornyának az újraolvasásába – témában tulajdonképpen nem áll messze a két sztori egymástól -, és az első kötet, A harcos végén a feketébe öltözött ember nagy monológot tart a főszereplő Rolandnak a multiverzum működéséről, s mivel éppen ide illik, ebből idéznék most:
“…vegyük egy ceruza hegyét, és nagyítsuk föl. Elérünk egy ponthoz, ahol is rá kell jönnünk egy megdöbbentő dologra: a ceruza hegye nem szilárd; atomokból áll, amelyek remegnek és forognak, mint trilliónyi démoni bolygó. Ami nekünk szilárdnak tűnik, az laza háló, amelyet a tömegvonzás tart össze. Ha megfelelő méretük szerint nézzük őket, az atomok közötti távolság mérföldekké, szakadékokká, eonokká tágul. Maga az atom magot és keringő protonokat, elektronokat tartalmaz. További szubatomi részecskék felé is szabad az út. És mi van azután? Tachionok? Semmi? Természetesen nem. A világegyetemben minden tagadja a semmit; a dolgok azt a következtetést sugallják, hogy a semmi abszurditás. Ha átzuhansz a világegyetem határain, talán egy deszkakerítést találsz, amelyre az van írva: ZSÁKUTCA? Nem. (…) Talán megláttad, hogy világegyetemünk milyen helyet foglal el a világ rendjében – egy fűszál egyetlen atomját jelenti. Lehetséges, hogy mindazt, amit képesek vagyunk felfogni, a végtelenül kicsi vírustól a távoli Lófej Ködig, egy fűszál egyetlen atomja tartalmazza, amely egy idegen időfolyamban talán csak egyetlen évszakon át él? (…) Képzeld el a Mohaine-sivatag homokját, amelyen keresztülvágtál, hogy megtalálj, és képzelj el trilliónyi világegyetemet – nem világot, világegyetemet -, bezárva ennek a sivatagnak egyetlen homokszemébe; minden világegyetem végtelen számú másikat tartalmaz. Mi a szánalmas fűszálkilátónkban fölébe magaslunk ezeknek a világegyetemeknek; bakancsod egyetlen lendítésével millárdszor milliárdnyi világot repíthetsz át a sötétségbe egy láncban, amelynek soha nincs vége.*”
Elnézést a hosszas idézetért, amellyel, azon kívül, hogy remélhetőleg kedvet csináltam King regényfolyamához, hűen kívántam tükrözni azt az élményt, ami Strange barátunkat – s vele együtt minket, nézőket – ér e filmben.
A Doctor Strange vizuális trükkjeit nagyon érzékletesen úgy lehetne leírni, mintha Christopher Nolan Eredetjét összemixelnénk a Mátrix-szal; milyen kár, hogy ezek a filmek megelőzték jelen alkotást, ellenkező esetben most akár forradalmi vizualitásról is számot adhatnék! Ez azonban egyáltalán nem kisebbíti az érdemeit, mert az egyveleg abszolút újnak és sokat ígérően izgalmasnak hat! Ráadásul az alkotók mesésen belakták ezt a világot, a folyton változó környezetben megkoreografált jelenetek igazán pazar látvánnyal szolgálnak, simán megéri az IMAX jegy árát!
Benedict Cumberbatch nagyszerű Tony Stark Jr., akinek minden további nélkül elhiszünk a hézagos jellemfejlődéstől kezdve az asztrálközi bunyóig szinte bármit! Tökéletes párost alkotnak Rachel McAdams-szel, akit fájóan keveset láthatunk a vásznon, pedig a jó dokival közös jeleneteik a film legjobbjai közé tartoznak. Még Tilda Swinton érdemes említésre Ősmágusként, aki igazi kaméleon: elképesztő, hogy micsoda átváltozó művész, az egyik filmben még kapafogú vénasszony, a másikban nemtelen angyal vagy épp vérszívó vámpír, jelen esetben kortalan szerzetesnő harcos amazonba oltva… Szerintem, ha a szerepe úgy kívánná, képes lenne eladni a homokot a beduinoknak vagy akár a jeget az eszkimóknak is!
A Doctor Strange képregény adaptációként – zsáneren belül – nagyszerűen helyt áll, filmként azonban addig tűnik hitelesnek, amíg hősünk mugliból varázslóvá avanzsál: amint igazán beindulnak az események, sematikussá válik, és elvész minden eredetisége; a háttérben ismét egy megalomán földöntúli hatalom munkálkodik, aki/ami a Földet kívánja bekebelezni, s ennek tálalása már lassan a néző könyökén jön ki! Hiába, nincs új a nap alatt! Ez olyannyira igaz, hogy, bár a multiverzum bemutatása igazán impulzívra és magával ragadóra sikerült, a gonosz erő reprezentálása már híján van minden ötletnek, kreativitásnak: még a Tini Nindzsa Teknőcök Krangja is izgalmasabb módon került ábrázolásra, mint Dormammu, hiába őt is Cumberbatch keltette életre. A film logikai buktatóiról – ez a mágikus világ több kérdést vet fel, mint amennyit megold – már nem is beszélve: miért hagyta ott az őrizetlenül tartott Agamotto Szemét Kaecilius? A mágiatudor őrzők miért nem segítettek a Bosszúállóknak a korábbi harcaik során?
A Doctor Strange-dzsel mondhatni csupán annyi a baj, hogy képregény adaptáció. De legalább tematikájában és megvalósításában képes valami újat is mutatni. Cumberbatch megnyerése a szerepre – nem ment könnyen a színházi elfoglaltságai miatt – pedig egyenesen az adu ász Kevin Feige** ingujjából! Kíváncsi vagyok, hogy merre gombolyítják tovább a marveli varázsgombolyag fonalát, mindenesetre érdemes lesz odafigyelni Furadokira, akiről köztudomású, hogy nem érdemes vele – már csak balesete folytán is – ujjat húzni, mert egy laza csuklómozdulattal képes a feje tetejére állítani az egész moziverzumot! S kell az nekünk? Ó, igen, IGEN!
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. november 7)