Már megint egy világháborús film?! De hiszen mind ugyanarról szól! Fegyverek ropognak, bombák robbannak, az emberek változatos módokon halnak erőszakos halált, ráadásul, amióta elbillent a mérleg nyelve az egyetemes emberi értékekről a naturalista megközelítés felé, csak dől a vér és a belsőség premier plánban a vászonról! A befejezésük meg csupa giccs és pátosz! Hát kell ez nekem? Van nekem elég bajom, nemhogy még a világégés minden nyomorúságát is a nyakamba vegyem! Minek nézzem meg akkor a Dunkirket? Na, elmondom, miért!
Hajszál híján
A dunkerque-i csatáról – Dunkerque francia város, melynek angol elnevezése Dunkirk – vagy a Dinamó hadműveletről a magyar köztudatban semmi, vagy épp meglehetősen halovány kép él, szemben a britekkel és a történelmet behatóbban ismerőkkel, akiknek viszont a második világháború egyik meghatározó mozzanatát jelenti. Meglehetősen ellentmondásos eseményről van szó, a csatát ugyanis a szövetségesek elvesztették, a britek ezzel szemben erkölcsi győzelemként élték meg, és elég erőt merítettek belőle ahhoz, hogy szembeszálljanak a Harmadik Birodalom jelentette fenyegetéssel.
1940 májusának végén a német haderő előrenyomulása egészen a La Manche-csatornáig szorította vissza a szövetséges (brit, francia és belga) csapatokat, akik kvázi csapdába estek a tengerparton. Előttük a Wehrmacht fenyegető (fél)gyűrűje, mögöttük a tenger, szinte látótávolságban pedig ott a szabadság földje! Hiába adták azonban ki a parancsot az evakuálásra (ez volt a Dinamó hadművelet), a Királyi Haditengerészet hadihajói csak nehezen tudták megközelíteni a sekély partot, ráadásul folyamatosan zaklatták őket a Luftwaffe repülői és a német haditengerészet tengeralattjárói. A hadműveletet így kiterjesztették, rekvirálták a közelben lévő civilek jachtjait, halászhajóit, és minden olyan vízi járművet, amellyel biztonságosan át lehetett kelni a csatornán.
Egész kis flotta kelt útra – civilekkel is a fedélzeten – a törékeny lélekvesztőkből, hogy hazahozzák fiaikat a frontról. A mérleg: katonai és civil összefogással a tervezett 45 ezer brit helyett több mint 300 ezer szövetséges katonát mentettek ki Dunkerque közeléből. A történészek szerint a Dinamó hadművelet sikertelensége – haderő híján – Nagy-Britannia kapitulációjához vezetett volna, amely megváltoztathatta volna a háború kimenetelét, és vele az egyetemes történelem menetét. Könnyen lehet, hogy ma a német lenne az egyetlen világnyelv.
Időkavar
Christopher Nolan Dunkirkjével egy több mint 25 éves filmes projekt végére került most pont. Az 1990-es években a csatornát áthajózva támadt az az ötlete a rendezőnek, hogy a Dinamó hadműveletet filmre vigye. De úgy érezte, nem áll még készen egy ilyen volumenű produkció elkészítésére, hiányzik belőle a kellő tapasztalat. Ha csak filmográfiájának utóbbi tíz évét nézzük (A sötét lovag-filmek, Eredet, Csillagok között), megállapíthatjuk, hogy messze túlteljesítette a kvótát.
Nolan kísérletező kedve új filmjében is tetten érhető: egyik korábbi remekéhez, a Mementóhoz hasonlóan – amelyben a cselekmény időrendjének megfordításával élt – ismét sutba dobja a történetmesélés hagyományos lineáris szerkezetét, és három részre tördeli a cselekményt, amelyek más-más időintervallumot ölelnek fel.
A tengerparton rekedtek közül kiemel két közkatonát, akiknek semmi más céljuk nincsen, csak ösztöneiknek engedelmeskedve minél távolabb akarják tudni magukat a „fritzektől”, így mindent elkövetnek, hogy feljussanak az első eléjük kerülő hajóra. A sors keze, hogy ez alatt az egy hét alatt, amelyet Dunkerque vendégmarasztaló Bermuda-háromszögében eltöltenek, végül minden józan megfontolásuk ellenére is hősökké válnak.
A másik sztoriszál a civileké: egy apa, a fia és a „hajósinasuk” a haza hívására egy emberként szállnak hajóra, és indulnak neki a bizonytalannak. Útközben fölszednek egy sokkos állapotban lévő hajótöröttet, akivel együtt valóságos kamaradarab bontakozik ki a szűk lélekvesztőben, olyan mély dráma, amely elnyeléssel fenyegeti őket, mielőtt átérhetnének a túlpartra. Az ő cselekményük már mindössze egy napot ölel fel.
A harmadik történetben az időintervallummal egyetemben totálisan beszűkül az élettér a karakterek számára: két brit vadászpilóta tart Dunkerque felé, hogy tisztán tartsák az eget csapdába esett társaik felett, ám erre mindössze egyetlen óra áll a rendelkezésükre.
Szárazföld, víz és levegő: három helyszín, három különböző nézőpont, három eltérően kezelt idősík, amelyek a film végére tökéletes harmóniában simulnak szépen össze.
