Törékeny női sorsok, korszellem és az empátia hiánya… a független filmes Kelly Reichardt fesztiváldíjas, erősen megosztó műve a párhuzamos világokról és az áthidalhatatlan hat lépésről.
„Mindegy, hogy ki vagy,
Mindegy, hogy merre jársz,
Hat lépésből rám találsz.”
(Salvus: Hat lépés)
(Meg)Ütközve
Tizenöt évvel ezelőtt Ben Affleck és Samuel L. Jackson útjai keresztezték egymást az Ütközéspont című filmben: az ifjú és feltörekvő ügyvéd éppen a karrierje csúcspontján koccant össze a mélypontról kilábalni kész kisemberrel egy forgalmas sztrádán. E szerencsétlen intermezzo mindkettőjük életét kisiklatta. Mindkét férfi a másikat hibáztatta az őt ért sérelemért. Ahelyett, hogy szemtől szemben leültek volna megbeszélni a dolgot, egyre jobban kivetkőzve önmagukból önpusztító spirálba bonyolódtak egymással. Az Ütközéspont társadalomkritikaként jobban megállta a helyét, mint csavaros és feszült thrillerként, de az üzenete mind a mai napig aktuális: korunk rákfenéje: a kapcsolat hiánya. Ami a virtuális szálakkal behálózott világunkban meglehetősen ambivalens megállapítás. Itt, ahol minden mindennel – és látszólag mindenki mindenkivel – összeér, magányosabbak vagyunk, mint valaha.
Hat lépésre egymástól
Karinthy Frigyes már közel 90 éve ráérzett arra a hat lépés távolságra, amely a Föld bármely két lakóját összeköti: Láncszemek című novellájában taglalta elsőként, hogy legyen bár svéd Nobel-díjas írónő vagy szegecselő munkás a Ford-műveknél, soha nem kell öt személynél több ahhoz, hogy „a Földkerekség bármelyik lakosával, csupa személyes ismeretség révén”, összeköttetésbe kerülhessen. Később Stanley Milgram szociálpszichológus kicsi világ kísérlete javarészt igazolta a Nagy Karinthy Sejtést. Néhány éve a Milánói Egyetem a Facebookkal együttműködve végezte el a maga kísérletét, aminek keretében megállapítást nyert, hogy két Facebook-felhasználó átlagosan 4,74 ismerős révén éri el egymást. Vajon milyen természeti törvény húzódik meg mindennek a hátterében? És hogyan illeszthető be mindez a materiális világképünkbe, mely szerint az emberiség léte a Földön nem több puszta véletlennél?
Kontakthiba
Egy nagy boldog család! Ez lenne hát az emberiség? Kelly Reichardt szerint nem. Az egyik legnépszerűbb független filmes rendezőnő legutóbbi filmjében, az Egyes nőkben a hat lépés áthidalhatatlan szakadékká terebélyesedik. Főhősei inkább párhuzamosan sodródnak egymás mellett anélkül, hogy valódi kapcsolat szövődne közöttük. Csupán csak ki kellene nyújtaniuk a kezüket egy-egy embertársuk felé, de ügyes-bajos dolgaik, kiégettségük vagy épp kirekesztettségük okán képtelenek erre.
Vakká lesznek mások problémái iránt, elvesznek a saját kis életükben, és nem látják, nem akarják észrevenni még azt sem, ha valaki pusztán csak kapcsolatteremtésre vágyik. Egy jó szóra. Vagy mindössze arra, hogy meghallgassák.
Hiába koccanunk egymásnak biliárdgolyókként a Föld nevű játékasztalon, ezek csupán felszínes kapcsolatok, kontakthibás érintkezések. Talán ideje lenne jobban odafigyelni egymásra.
Reichardt Maile Meloy írónő történeteiből szemezgetve négy, lazán összefüggő női sorsban látja igazolódni saját kicsi világ antitézisét. Hősei lélekben messzebb vannak egymástól és mindenki mástól, mint a Földtől a Naprendszer határait feszegető Voyager-űrszonda.
