Tom Ford filmje kettő az egyben: egy kiüresedett, embertől elidegenedett dráma és egy fojtogató atmoszférájú, kegyetlen thriller, melyek végül rendhagyó bosszúfilmben simulnak össze. Az Éjszakai ragadozók egyenesen a zsigereinkbe markol, s az utolsó képkockáig nem ereszt.
Tom Ford nem éppen termékeny filmes, ami nem annyira meglepő, mivel szakmáját tekintve divattervező, nem is akármilyen: a Gucci és az Yves Saint Laurent kreatív igazgatójaként szerzett hírnevet, míg 2006-tól kezdve saját brandet épített, amivel egyedi trendet teremtett. A divat folyton változó világa minden bizonnyal sok idejét elveszi, ám olykor – sajnos meglehetősen ritkán – hódol másik szerelmének, a filmkészítésnek is: rendezőként és forgatókönyvíróként debütált 2009-ben az Egy egyedülálló férfi című filmmel, amely zajos – elsősorban szakmailag sikeres – fogadtatásban részesült, s Ford ezzel egy egészen új – rendkívül tehetséges – oldalát mutathatta meg a nagyérdeműnek. Azonban hét hosszú évnek kellett eltelnie, mire ismét kamera mögé állt, hogy befogja az objektívbe az Éjszakai ragadozókat.
Mindkét filmje könyvadaptáció, az Egy egyedülálló férfi Christopher Isherwood azonos című regényének feldolgozása, melynek szkriptjét David Scearce forgatókönyvíróval közösen jegyzi, míg az Éjszakai ragadozók Austin Wright Tony and Susan című írásáé, amelyet Ford ezúttal egyedül, remekbe szabottan – kinéz belőle akár egy Oscar-jelölés is – ültetett át a filmes közegbe.
Susan Morrow egy művészeti galéria tulajdonosa, aki férjével elképesztő luxus közepette él. Bár látszólag mindenük megvan, valójában valami elveszett: közös életük ellaposodott, munkájuk révén már szinte alig találkoznak, nincs idejük egymásra, s a régi tűz kihunyni látszik. Susan sivár életének csillagmentes éjszakájában üstökösként tűnik fel az exférje, Edward kézirata, amely a postaládájában landol: a férfi kiadás előtt álló könyvét volt feleségének, Susannak ajánlva kéri az asszonyt, hogy olvassa el, s ha van hozzá kedve, találkozzanak. Susan előtt egy újabb magányos, egyedül töltendő hétvége áll egy nagy és hideg házban, így jobb híján az ágyba kucorodva olvasni kezd, s a történet, amely lelki szemei előtt kibontakozik, megrendülésre és megbotránkozásra kényszeríti, valamint arra, hogy az alapjaitól fogva értékelje át korábbi kapcsolatát Edwarddal.
Ford esztétikai érzékét a divattervezés innovatív világából hozta magával, ami filmes téren nagy szolgálatot tesz neki, akárcsak a belsőépítészet terén folytatott korábbi tanulmányai: a belső terekkel, a színekkel való játék, az aprólékosan kidolgozott díszletek és a nagy gonddal kiválasztott jelmezek önmagukban a rendező formabontó stílusjegyeiként köszönnek vissza.
A film három szálon fut: a lélektelen, kiüresedett, embertelen jelen Susan saját idősíkja, amelytől ő maga is teljesen elidegenedik – az asszony nem találja a helyét, boldogtalan, elveszett, maga sem tudja, hol siklott félre az élete, a tanácstalanság uralja a mindennapjait, s egészen a film végéig belengi az eseménytelen, sőt, cselekménymentes, színtelen, végtelenbe vesző időtlenség érzete, amelyből nincs szabadulás. Hasonló, a színekkel való játék figyelhető meg az Egy egyedülálló férfiban is, amikor az angol tanszék lába alól talajt vesztett professzora keresi az öngyilkosság révén a kitörési pontot szerelmi bánatából, s csak akkor színesedik ki a kép, amikor a remény valamilyen – egy emlék vagy egy új kapcsolat ígérete – formájában be-bekönyököl az életébe. Nagy hangsúlyt kap itt a környezet, a díszlet: a hideg, szögletes formákba öntött vasbeton szelvényekkel keretezett, hatalmasra táguló belső terekben Susan szinte teljesen elveszni látszik.
Vele szemben melegebb színekben pompázik maga a könyv lapjain megelevenedő történet, amelynek főszereplője nem más, mint a regényíró Edward, fiktív figurája, a családapa Tony bőrébe bújva. Tony kis családjával (feleségével és kamasz leányukkal) épp a forró, poros és mocskos Texason át autókázik, amikor néhány helyi duhaj szórakozásból beleköt, ám az események nagyon gyorsan csúnyán eldurvulnak.
Ez a történet a történetben egy tökéletesre csiszolt gyémánt, ami a legjobb thrilleri hagyományokból építkezik! Folyamatosan adagolt, patikamérlegen kimért feszültség jellemzi, mozgalmas, akciódús, amelyben pörögnek az események, és minden naturalisztikussága ellenére – vagy talán pont azért – valódi érzelmeket kelt, amelyek kapcsán ugyan a néző kényelmetlenül feszengeni kezd a székén, ám mégis delejezetten bámulja a történéseket!
A film pergő képkockái fölelevenítették bennem a ’80-as, ’90-es éveket, amikor Szabolcsban gyerekfejjel jártunk le horgászni a bátyámmal és az unokafivéremmel a Tiszára és annak holtágaira. Egy ilyen alkalommal két idősebb, helybéli suttyó szegődött kéretlenül mellénk, majd kihasználva a korkülönbséget – saját maguk szórakoztatására – terrorizáltak minket. 6-7 évesen szabályosan rettegtem a két kamasztól, akik minden további nélkül elszedték tőlünk az elemózsiát, s bár fizikailag nem, de érzelmileg annál inkább bántalmaztak minket.
A tehetetlenség és az igazságtalanság érzését elevenítette föl bennem a texasi fiktív szál, miközben izzadt tenyerem ökölbe szorult a szögesdróttal körbetekert baseball ütő körül, amelyet képzeletben a pimaszul vigyorgó Negantól kértem kölcsön a The Walking Dead sorozatból, hogy igazságot szolgáltassak a három texasi “csődörnek” . De az Élet jellemzően a filmen látható módon felülírja az ilyen nemes indíttatásokat, s lesz helyette tele gatya és rémes bűntudat a hős lovag osztályrésze! S ezért is olyan jó az Éjszakai ragadozók, mivel nem a hollywoodi klisékből, hanem inkább a poros és mocskos realitásból táplálkozik!
A harmadik sztoriszálat a múltban gombolyítja a film, amelyet Susan a könyv olvasása kapcsán idéz fel: Edwarddal való megismerkedésének lehetünk tanúi, s aztán a kapcsolat dicstelen végének. Ezek a jelenetek nélkülöznek mindenfajta érzelgősséget, ugyanakkor rendkívül pontosan és érzékletesen vázolják fel, hogy mi vonzotta őket egymáshoz, s aztán mi taszította el: Susan fázisváltása felcserélte kapcsolatuk mágneses pólusait, s a fizika törvényeinek ugyebár lehetetlen ellentmondani!
A kissé túlbonyolított történetet nagyon erős színészi játék mélyíti el: Amy Adams az Érkezés után ismét egy erősen drámaközpontú produkcióban láthatjuk viszont – úgy látszik, Hollywoodban most minden jobb női főszerepet ő fölöz le, 2016 az ő éve lesz! –, amely még árnyaltabb alakításra nyújt lehetőséget számára. Susan jelene és múltja közötti kontrasztot rendkívül ügyesen mutatja be, figurájának tragédiája az elszalasztott lehetőségek újracsomagolt drámája. Jake Gyllenhaal inkább van jelen fiktív hősként a megidézett könyvben – a jelen nem tartogathat számára semmi érdemit –, de abban minden további nélkül betölti a vásznat az egyszerű átlagember személyében, akit felvértez saját gyengesége. A film legnagyobb alakítása azonban vitán felül Michael Shannoné, akit a göthös texasi nyomozó karakteréért igazán felterjeszthetné a Filmakadémia a legjobb mellékszereplő jelölésre. Shannonról már régóta bebizonyosodott, hogy igazi kaméleon, de itt annyira átlényegül texasi kopóvá, hogy Tommy Lee Jones elbújhat mögötte a nem vénnek való vidéken. Aaron Taylor-Johnson is kimutatja a foga fehérjét; örülök, hogy nem nyelte el a képregény-adaptációk mocsara, és hasonló független produkciókban legalább villant drámai vénát, mert nagyon jól áll neki, akárcsak a gondolatban az ánuszába gyömöszölt, szögesdróttal megtámogatott Lucille (Negan fazonigazított baseballütője a The Walking Deadből)!
Ford előszeretettel alkalmaz művészfilmes eszközöket, amelyek jelen produkciónak inkább hátrányára szolgálnak, mivel megakasztják a történet folyását – a film főcíme például öncélúan polgárpukkasztónak hat. Ugyanakkor óhatatlanul felborul a mérleg a film történetszálai között, mivel a fiktív regénybeli sztori csillogása elhomályosítja a múltat és a jelent, s ha nem is válik kaotikussá a helyzet, átkozottul közel kerül hozzá, amely megnehezíti az szálak egymásba érését.
Tom Ford filmje nem éppen kommersz mozi, ám aki unja már a hollywoodi futószalagról alágördülő, ugyanazon kliséket variáló kaptafákat, azoknak mindenképpen érdemes vele egy próbát tennie, már csak a tartalmasan megírt dialógusok – mintha Cormac McCarthy vetette volna papírra –, az irgalmatlanul erős alakítások és a kegyetlenül a néző zsigereibe markoló thriller zsánerének iskolapéldája kapcsán is. E lapra vetett szerelem bizony nem az a romantikus fajta! Inkább héja-nász az avaron.
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. november 16)