A Hiányzó történetek mozgatórugói azok a megörökölt traumák, amelyek generációkon át képesek hatást gyakorolni ránk, és megmérgezni az életünket. Észrevétlenül szivárognak be a kapcsolatainkba. Sokszor tudatában sem vagyunk a létezésüknek. Vagy igenis tisztában vagyunk, mégsem tudunk velük mit kezdeni, mert a normalitás részeivé váltak. Kovács Krisztián könyve nem torz ideológiákról vagy kollektív bűnökről mesél, hanem nagyon is emberiekről, amelyeket az egyén követ el másokkal, és legfőképp önmagával szemben.
Minden családnak megvannak a maga elmondatlan vagy kimondatlan titkai. Kovács Krisztián első kötete akaratlanul is szembesítésre készteti az olvasót: vajon mi lapul leporolásra készen a családi almáriumok mélyén? Én is elméláztam a nagyapámról, aki huszár volt a második világháborúban, és hadifogságba esett. Ennél többet azonban nem tudok, mert sosem beszélt róla. Úgy látszik, vannak a nyelvnek, akárcsak a léleknek, átjárhatatlan határai, ahol elnémul. Ilyen érzelmi falak közé szorul a Hiányzó történetek főhősének, Vojvoda Dánielnek is az édesapja. Rendhagyó „mozaikcsalád” az övék, „melyet csak valamiféle nehézkedési erő tart össze”. Ők azok, akik „biztos hátteret” próbálnak „építeni egy nyugodt élethez”, de közben elfelejtenek „jelen lenni a másik életében”. A szerző által felfestett családi kör valahol mindannyiunké. És nem ez az egyetlen kapaszkodó, ahol az olvasó biztos fogást talál ezen a történeten.
A regény célt tévesztett figurája, a huszonéves Dániel hazatér a sebeit nyalogatni, miután a nagy magyar valóság megcsócsálta és kiköpte. Érzi, hogy az ő alfája egyben az ómegája is, a pesterzsébeti Grund, ahol felcseperedett.
Ide köti minden, amije van, és az is, ami nincs: emlékek a nagyapjáról.
A családi legendáriumban az öreg nem több hiányjelnél, aki szót sem érdemel. Mégis egy újságcikk kell hozzá, hogy rámutasson a fájó ürességre, amely nemzedékek óta emészti a Vojvoda famíliát.
Dani az elhallgatott múlt nyomába ered, ami korszakokként bomlik ki, és kezd el képeslapokként peregni előttünk. A Hiányzó történetek egyszerre mozgat meg térben és időben: Ausztriába, Venezuelába, Japánba és az Egyesült Államokba kalauzol bennünket, miközben történelmi benyomásokat gyűjt a második világháború borzalmaitól kezdve a Rákosi-érán át a Kádár-korszakig. De újra és újra visszatér a pesterzsébeti focipályák jelenéhez, benne pedig a nagyapa alakjához, amely a múlt tükrében folyamatosan változik, ahogy motivációi – az újabb és újabb családi titkok fényre derülésével – elmélyülnek.
Kovács rendhagyó családregénye felér egy történelmi krimivel:
egészen az utolsó oldalakig tartogat meglepetéseket.
