Lehet nagyon komoly témákat is humorral bemutatni, bár nem könnyű megtalálni azt a törékeny egyensúlyt, hogy ne forduljon az egész ízléstelenségbe, moralizálásba, pláne szentimentális giccsbe. Ezt az egyensúlyt igazából csak az tudja megtalálni, aki valóban tudja, miről beszél. Aki átélte. Valószínűleg – és ez a szomorú valóság! – mind találkoztunk már ilyen-olyan formában a rákkal, mint betegséggel, vagy szeretteink, ismerőseink révén, vagy saját magunk által. Az ember, ha beteg lesz, meghasonlik önmagával, és rögtön más nézőpontból szemléli a világot és benne saját magát. A humor az önvédelmi mechanizmus részévé válik, és segít emberi mivoltunk megtartásában, saját és mások szemében is.
Adam (Joseph Gordon-Lewitt) huszonéves fiatalember, aki épp nekikezdett egzisztenciája kiépítéséhez. Van egy jó állása rádióműsor-szerkesztőként, takaros kéglije, egy csinos barátnője és egy jó barátja. Mégis, az egész élete egy pillanat alatt omlik össze, amikor az orvos közli vele, hogy hónapok óta kínzó hátfájása mögött rákos daganat bújik meg. Kire számíthat a bajban? Édesanyja Alzheimer-kóros édesapját ápolja, bár első szóra hozzá költözne, ha a fiatalember nem ódzkodna tőle. Így is az agyára megy az állandó gondoskodásával. „Szerető” barátnője természetesen mellette áll és kitart mellette… mindaddig, amíg ez nem válik számára teherré. Ki marad hát? Természetesen a barát, aki csöppet szalonképtelen humorával és megnyerő ragaszkodásával végig mellette áll. Nem beszélve a gyakorlaton lévő ifjú pszichiáternőről, aki lelkesen, bár kezdetben együttérzéstől mentesen áll neki „hősünk” betegség okozta lelki traumája kezelésének, hogy aztán meglássa a páciens mögötti embert.
Adam a rákkal folytatott küzdelmét követhetjük nyomon, valami olyan megkapó humorral, hogy az egyik pillanatban még a könnyeit nyeli, a másikban már teli torokból nevet az ember. Fantasztikus arányérzéke van a forgatókönyvírónak, Will Reisernek, aki a saját történetét vetette papírra: a húszas éveiben maga is lefutotta a saját köreit a rákkal, és egyik legjobb barátja, Seth Rogen állt mellette. Rogen ötlete volt, hogy gyógyulását követően írja meg a történetét, és filmesítsék meg. A film minden egyes képkockáján érződik, hogy a forgatókönyvíró valóban ismeri azt a lelkiállapotot, amiről mesél. S mindezt Joseph Gordon-Lewitt rendkívül érzékeny színészi játékán keresztül tárják elénk. Lewittra A kulcsfigurában figyeltem fel először – az 500 nap nyár csak 2011-ben került a látószögembe -, és a már akkor Heath Ledgerre emlékeztető színésszel kapcsolatban meggyőződésem volt, hogy hamarosan jelentősebb szerepekben fogom viszontlátni. Adam szerepét eredetileg James MacAvoynak szánták, aki azonban személyes konfliktusok miatt kiszállt a produkcióból. Lewitt alig két nappal a forgatás előtt vette át tőle a stafétabotot, de egy pillanat alatt ráérzett a szerep lényegére.
Seth Rogent nem kell bemutatni: az Ananász-expressz és a Zöld Darázs után a Fifti-fiftiben mintha rá öntötték volna a nagydumás, csajozós bunkó szerepét, akinek mélyen valahol azért szíve is van. Talán azért áll ez ilyen jól neki, mert saját magát alakítja?
Az Egek uráért Golden Globe, BAFTA és Oscar díj-jelöléseket besöprő Anna Kendrick játssza a kissé tapasztalatlan, rendkívül naív, zöldfülű pszichiáternőt, aki a disszertációját írja a rákbetegek gyógyítását kiegészítő terápiás kezelések hatásaiból. Adam páciensként kerül hozzá, ám egyre közelebb kerül a páciens mögött az emberhez. Anna Kendrick naíva alakítása meglepően őszintének hat. A szépséges Bryce Dallas Howard Adam barátnőjét formálja meg a filmben. Úgy látszik a színésznő újabban előszeretettel vállal el negatívabb jellemű figurákat (lásd legutóbbi filmjét, A segítséget!), talán a színészi kihívás miatt? Nem tudom, mindenesetre örültem, amikor láttam a filmben, ez a szerep is nagyon jól állt neki.
A film humora nem áll meg a tipikus Seth Rogen-i, olykor kissé szalonképtelen humorbonbonoknál, bár szerves magját ezek adják. Az elcsattanó poénok általában szatirikus önreflexiók, amelyben a rákos beteg saját magán és/vagy az állapotán nevet, amely egyfajta feldolgozása a lelki sokknak, annak a képtelen helyzetnek, amelyben érzi magát. Mindezt olyan meghatóan és annyi humorral teszi, ami magával ragadja a nézőt, aki nem a beteg Adamen, hanem vele együtt nevet.
A Fifti-fifti egy intelligens, vígjátékba oltott dráma, ami kegyetlenül őszintén megy végig a rákos betegek lelki stációin, mindezt megkapó humorba csomagolva, a rákos beteget nem áldozatként, hanem emberként kezelve. Talán ez utóbbi a legfontosabb, Arany János szavait idézve: „Embernek lenni mindig, minden körülményben” Ez azonban nemcsak a betegtől, hanem a környezetétől is függ. A rák nem egyenlő a halállal, a rákkal együtt is van még élet. Ez az együttélés pedig nem a legkönnyebb. Ne nehezítsük, és még inkább ne lehetetlenítsük el a beteget ettől. Hisz ő a barátunk, az ismerősünk, a szerettünk… vagy mi magunk vagyunk. Adjunk esélyt a jobb életre! Még ha az az esély csak fifti-fifti… vagy ne adja Isten még annál is rosszabb. A lényeg, hogy mindig van.
Publikálva: filmtrailer.hu (2011. december 28)