Az új Hellboyból csupán két fontos összetevő hiányzik: Guillermo del Toro és Ron Perlman.
Vagy mondhatjuk úgy is, hogy a stílus és a humor, mindenesetre sem a horrort és az akciót máskor remekül vegyítő Neil Marshall rendező, sem a Stranger Things sheriff figuráját remekül hozó David Harbour nem áll a helyzet magaslatán: a renitens ördög helyett annak sótlan, Resident Evilbe oltott árnyékát festik a falra. De mondjuk azt legalább sok vérrel és lucskos belsőséggel.
A film sztorijából semmit sem lőnék le – már csak azért sem, mert alig emlékszem rá, annyira kaotikus az egész. Mindenesetre hiába alapul Mike Mignola eredeti képregényén, a forgatókönyv bizony ezer sebből vérzik. Helyenként mintha a Monty Pythontól kölcsönöztek volna, máskor meg a Guy Ritchie-féle Arthur király: A kard legendája súlytalanságát idézi meg. Egy biztos: Merlin most forog a sírjában, és nem csak azért, mert az ördög nem hagyja nyugodni. Hiába dől benne a vér és fordul ki a belsőség, oly könnyed, hogy a legenyhébb tavaszi szellő is fölemeli és messzire repíti. Huss, ki az emlékezetünkből!
A legfájóbb pont azonban a humor hiánya (na meg a macskáké). Hellboyt a pikírt, (ön)irónikus poénjai tették karakteressé, amelynek csupán halovány árnyéka tükröződik vissza az új produkcióban. Pedig reménykedtem abban, hogy teljesen mindegy, ki van az ördögi maszk alatt, ha a figura velejét sikerül megragadni – és a Stranger Things alapján Harbournak, úgy tűnt, megvan hozzá a tehetsége -, akkor nyert ügyünk van, és Hellboy átmenthető egy új filmes korszakba. A stúdióval együtt ebben qrva nagyot tévedtünk!
De hogy ne csak a negatívumokról essen szó: az új Hellboynak remekül áll a korhatár-besorolás – bár nekem nem igazán hiányzott a régi változatból a trancsír -, Neil Marshall rendező, aki anno A barlanggal új lökést adott a klausztrofóbiánknak, a Végítélettel pedig hangulatosan házasította a 28 nappal későbbet a Mad Max-szel, igazán kiélhette magát horror fronton. Kár, hogy az egész produkciót kísérti a fantáziátlanság: a pokolból megidézett szörnyetegek funkciótlanul festenek, egyedül talán Hellboy apokalipszise képsoraitól esett le az állam – na azt a poklot még egy darabig elbámultam volna a vásznon. Illetve van még egy jelenetsor, ami bejött: a folklórból megidézett vasorrú bába, és a kacs(k)alábon forgó házikója – igen, ott kiütközött a libabőr, és a boszorkánynál mintha a megilletődött Hellboy is magára talált volna.
Azonban ez még mindig kevés ahhoz, hogy elvigye a hátán a filmet: mindent sikerült kilúgozni belőle, amitől Guillermo del Toro duológiája működött. Marad a látvány, ami pazar, de messze nem elég a jó filmélményhez. De ne legyünk túl szigorúak Marshallhoz: ő mindig is B-filmeket gyártott, és ez az új Hellboy sem több, mint egy CGI-jal feltuningolt, szimpla akcióhorror.
A produkciót a színészek sem mentik meg: Harbour szerencséjére maszkban játszik, így nem aposztrofálnak majd róla egykönnyen erre a buktára, Milla Jovovich meg már hozzászokhatott. A színésznő Vérkirálynője éppoly ízetlen és unalmas, mint maga a produkció. Ian McShaneről pedig úgyis lepereg: az Amerikai istenekkel, a John Wick 3-mal és az új Deadwood tévéfilmmel a háta mögött a néző is sokkal nagyvonalúbb tud lenni egy remek karakterszínésszel.
Az új Hellboy a Tini Nindzsa Teknőcök találkozása a Constantine – A démonvadásszal (félreértés ne essék: utóbbi f@sza kis film volt!), 0 hangulattal, vérszegény fekete humorral és vérbő brutalitással – ha neked a látvány a minden, akkor ez a te filmed! Ellenkező esetben az év kudarca, amely remekül beilleszkedik a havi csalódás listánkban a Kedvencek temetője mögé a sorba. Továbbra sem tehetünk többet, mint hogy telesírjuk a párnánkat a hamvába holt harmadik rész miatt, és a Bosszúállók Végjátékáig beülünk még egyszer a Shazam!-ra, hátha jobb kedvre derít egy hangulatos film, amelynek valódi szíve-lelke van.
Publikálva: filmtrailer.hu (2019. április 15)