Matt Damon ismét egy színésztársával közösen vetette papírra forgatókönyvét, amit „öreg” barátja, Gus Van Sant rendezett meg – hiába, a már egyszer bevált sikerrecepten kár változtatni. Vagy mégis érdemes? Damon házaló ügynökként ugyanolyan lazán természetes, mint az elmúlt évek bármely más szerepében, mi több, jól áll neki egyszerű amerikainak lenni amerikai földön, igazából csak azt kellene eldönteni, hogy akkor most miről is szól a film. Naná, hogy őróla. S itt van a kutya elásva.
Steve Butler maga is kétkezi munkából élő farmercsalád sarja, akit fiatalkorában traumaként élte meg a közeli gyár bezárásával szülővárosa lassú leépülését. Talán épp ezért oly sikeres a földgázkonszern házaló ügynökeként, mivel a vidéken élő emberekkel gyorsan megtalálja a közös hangot, és emellett teljes szívével hiszi, hogy munkájában mások segítségére van: pénzt juttat a gazdasági válság miatt megemelkedett banki hitelek alatt nyögő családi gazdaságok számára azáltal, hogy területeiket bérbe veszi az olajnál tisztább energiaforrás, a gáz kitermelésének céljából. Ezáltal pénzt pumpál a megfelelő helyre, hogy a kisvárosi közösségek fennmaradjanak, sőt, gyarapodjanak. Nemes célok egy ügynöktől, nemde?
Butler igazi idealista, de ezzel nincs is semmi baj. Övé az amerikai álom: „tisztességes” munkával lépdel egyre feljebb a ranglétrán. Tudja, mit kell mondania az embereknek, hogy bizalmába fogadják, s mindig a megfelelő húrokat sikerül megpendítenie.
Azonban legutóbbi megbízatása feladja neki a leckét: az előreláthatólag gazdag palagáz lelőhely tetején elterülő McKinley városkája elsőre rutin feladatnak tűnik a dörzsölt ügynöknek és kolleginájának egészen addig, amíg a helyi középiskola tanára, a nyugdíjazott Boeing és NASA mérnök fel nem hívja a közösség figyelmét a palagáz kitermelésének mindmáig vitatott módszerére. A városka tehát szavazásra bocsátja a dolgot, ám az átgondolási periódusban megjelenik egy harcos és mindenre elszánt környezetvédő, aki alaposan összekuszálja a szálakat, és megizzasztja Butlert. Ügynökeink tehát kénytelenek minden fortélyt bevetni, hogy meggyőzzék az embereket, valójában mi a jó nekik, mi szolgálja az érdekeiket.
Kényes téma, még akkor is, ha eredetileg nem is földgáz-, hanem szélmalomüzlet szerepelt a film két főszereplője, Matt Damon és John Krasinski által összedobott forgatókönyvben. Céljuk valódi karakterek ütköztetése egy egész közösséget érintő probléma tükrében, ahol igazából nincsen jó és kompromisszumkész megoldás, és mindenképp felelősségteljes döntést kell hozni. Damon és Krasinski kitettek magukért, szerethető karaktereket alkottak, még ha többségük túlidealizált is, épkézláb dialógusokat írtak, és kikérték a hasonló témában jártas Dave Eggers (Továbbállók, Ahol a vadak várnak) véleményét is, aki végül belefolyt az ötletelési folyamatba.
Az Ígéret földje rendezését maga Matt Damon szerette volna magára vállalni, s e téren ez lett volna az első debütálása. Egyéb filmtervei miatt azonban szembesült vele, hogy nincs rá elég ideje, így fölkérte barátját, Gus Van Sant-et a feladatra, aki a szkript elolvasása után rögtön rábólintott.
Az Ígéret földje ízig-vérig amerikai produkció, az USA-fanoknak egyenesen kötelező. A filmet Nyugat-Pennsylvaniában forgatták, a 35 mm-es kamerával gyönyörű nagyfelbontású felvételeket készítettek a sakktáblaszerűen váltakozó érintetlen és megművelt tájakról, az ott élő emberekről, akik kisebb-nagyobb szerepekben maguk is megjelennek a filmben. A stáb a helyszínen forgatott, Van Sant kerüli a stúdióhangulatú felvételeket. Jól sikerült a tipizált amerikai kisvároskép, s természetesnek hatnak a benne őgyelgő karakterek is. A rendező precízségére jó példa, hogy a jeleneteket párbeszéd nélkül is eljátszatta színészeivel, pusztán az érzelmeiket közvetítő metakommunikációra hagyatkoztatva őket, hogy még jobban átélhessék szerepeiket. Van Sant saját bevallása szerint Terrence Malick rendezőnek tulajdonított technika azonban több holmi érzelmi ösztönzésnél, ugyanis a vágás során vegyítette ezeket a némafilmes képeket a párbeszédes jelenetekkel.
Az idén 88 éves Hal Holbrook kitűnően formálja meg a középiskolai tanárt, akinek komoly múltja (a NASA-nál és a Boeing-nél dolgozott mérnökként) miatt nagy tekintélynek örvend a városban. A palagáz kinyerési módszere, a fracking technológia miatt vannak aggodalmai, s kicsit nehezményeztem, hogy a filmben nem térnek ki rá igazából – ha már megemlítik -, hogy mi is ez valójában. A fracking hidraulikus rétegrepesztést jelent: lefúrnak a palarétegig, aztán munkafolyadékot (víz és vegyszerek megfelelő arányú keverékét) préselnek bele nagy nyomással, hogy megrepesszék a kőzetet, mivel a gáz a pala pórusaiban található. Nagyon vízigényes folyamat, ami állítólag egy svájci fejtés során még földrengést is okozott, ugyanakkor nem bizonyított, hogy a környezetre bármiféle negatív hatással lenne, még a vegyszerek miatt sem, mivel olyan mélységbe fúrnak le, ahonnan elvileg nem juthat vissza a felszínre. Mindenesetre Frank Yates (Holbrook által megformált karakter) korántsem ilyen optimista ezügyben.
Másik meglehetősen túlidealizált, de azért még vállalható karakter Alice-é, aki szintén tanárember, és a nagyvárosból tért vissza, mivel nem volt szíve túladni a családi birtokon. Rosemarie DeWitt játszik a legtermészetesebben a színészek közül. Ügyesen, érett nőként kezeli a kezéért vetekedő két „duhajt” is, és nem dramatizálja el a drámaibb jeleneteket sem.
Frances McDormand nem mindennapi színésznő. Biztosak lehetünk benne, hogy szerepeit nem csinos pofikája miatt kapja, mint az oly sokszor dívik Hollywoodban, hanem igazi drámai alakításai állnak a háttérben. Butler jobbkezeként 100%-os magabiztossággal tevékenykedő alkalmazott és egyben a gyermekét egyedül nevelő anya figurája tökéletesen kiegészíti Damon karakterét, s a néző minden további nélkül elhiszi nekik, hogy nem csak kollégák, hanem összecsiszolódott barátok is.
A két „duhaj”, Butler és Noble, azaz Damon és Krasinski is kitűnően hozzák formájukat, Damon a már korábban említett laza természetességgel, Krasinski egy kicsit visszafogottabban. Mégis, kettőjük nagy csatái a film leggyengébb pillanatai, talán azért, mert van Sant ezeket csak átpörgeti, mint ahogy egy jó könyv legunalmasabb fejezeteivel teszi az ember. Krasinski sokat mosolyog, Damon-nak pedig annyian és annyiszor bizonygatják, hogy milyen jó ember, hogy a végén már maga is elhiszi. A film középpontjában nem is annyira a két ember, illetve az általuk képviseltetett nézőpontok ütköztetése áll – amit a film tetőpontja sajátos módon old fel -, ahogy nem is a gázkitermelés haszna, módszere vagy környezetre gyakorolt hatásai. Ezek mind mellékesek Damon figurája mellett, itt ugyanis végig Steve Butler áll a középpontban, ám jellemfejlődése közel sem tökéletes. Kicsit úgy érzem, hogy van Sant most túl sokat markol, s ujjai közül minden fontosabb összetevő kicsusszan, mindenből egy pici marad vissza a tenyerében.
Félreértés ne essék, az Ígéret földje jó film, a magam részéről remekül szórakoztam rajta. A Damon által megírt dialógusok néhol a Good Will Hunting párbeszédeit idézik, akárcsak a film zenéjének fő témája, amit szintén Danny Elfman komponált. Ez a film kicsit mindenről szól, ám az a legnagyobb baj vele, hogy kihagyja a legnagyobb ziccereket. Mindenesetre azt semmiképp se felejtsük el, hogy az ügynök is – lehet „jó” – ember, aki nem feltétlenül sz@rt árul – sőt, az esetek többségében épphogy minőséget. Ja, hát igen, előbb-utóbb mindennek meg kell fizetni az árát, a mindent fölszívó szuperporszívónak éppúgy, mint az őseink bagóért elkótyavetyélt földjének – csak utóbbi esetben lelkiismeretünkkel és utódainkkal kell majd elszámolnunk. De hát épp erről szól az élet: döntések végtelen láncolatáról, melyek közül nem egy tűnik rossznak, de igazából mindegyik vezet valahová. S az egyik talán épp a nyári napsugarakból szőtt fátyolba öltöztetett ígéret földjére. Ki tudja?
Publikálva: filmtrailer.hu (2013. március 3)