Indiana Jones kristálykoponya helyett saját digitális másának fejébe nyomja a védjegyének számító kalapot, hogy ostort pattogtató vehemenciával velünk együtt idézze fel a múltat. Továbbra is rejtély, hogyan képes az idén 80 éves, egyébként még mindig remek formában lévő Harrison Ford elérni, hogy a filmjéről kikullogva feleannyi idősen is öregebbnek érezzem magam nála.
Gyülekeznek a nézők az IMAX-terem előtt, a feleségemből pedig akaratlanul is kibuggyan a nevetés: a 40 év alatti korosztály csupán elvétve képviselteti magát. Úgy tűnik, egy Indiana Jones-mozi javarészt a mi generációnkat mozgatja meg.
Akár bennfentesen össze is kacsinthatnánk, mint összevert arcok a Harcosok klubjában. Csak minket az idő hagyott helyben.
Úgyhogy Indy most értünk lép egy szorítóba az idővel, pedig nem közös a súlycsoport, mi több, ez már eleve lejátszott meccs. Sors tárcsája ide vagy oda, Indiana Jones Sziszüphoszként kénytelen görgetni a franchise-nyi szikláját Hollywood Hills csúcsaira. A James Bond-i analógiát kicsit kitekerve: No Time to Old, azaz ki a fenének van ideje egyáltalán megöregedni?
Henry Jones professzort utoléri a kor: a nyugdíj ageizmusa tisztára söpri a sakktáblát, mielőtt az ember belekezd élete utolsó játszmájába. Azonban pont az őt megszemélyesítő Harrison Ford a legjobb példa rá, hogy még az idővel is lehet, sőt kell dacolni. Így amikor a derék profhoz rég nem látott keresztlánya, valamint az egykori nácik képében is bekopogtat múlt, enged a sodrásnak, és beleveti magát egy újabb hihetetlen kalandba.
Steven Spielberget végül James Mangold váltotta a rendezői székben, aki a legutóbbi filmjeivel, a Logan-nel és Az aszfalt királyaival elég magasra helyezte a lécet. A Spielberg által dirigált Kristálykoponya királysága után ez talán nem is baj. Más kérdés, hogy a valódi Indy-feelingre Mangoldnak sem sikerült teljes egészében rátapintania. Szó se róla: a Sors tárcsája rejtélyei és irama végre a régi filmeket idézi, ilyen-olyan üldözéseinek végre van fizikája, és nem olyan stúdiószerűek, mint a legutóbbi etapban.
Indy keresztlányát alakító Phoebe Waller-Bridge szintén jó választásnak bizonyult a Shia LaBeouf-féle zsákutca után, Waller-Bridge tulajdonképpen Forddal egyetemben viszi a hátán a filmet. Mindenki más csak asszisztál, még a rosszfiút játszó Mads Mikkelsen is megilletődve húzódik háttérbe Ford karizmája elől.
Amit hiányoltam, az a humor:
Az utolsó kereszteslovag maxolta ki utoljára a komikumot a franchise-ból, igaz, ehhez kellett egy pótolhatatlan Connery-Ford páros.
Minden más nagyjából a helyén van az utolsó Indy-filmben, legfeljebb a fináléra sikerült az íróknak a lovak közé dobnia a gyeplőt. A befejezésben azért erősen kísért a Walt Disney Stúdió megalomán – még nagyobb, még látványosabb – szelleme. Indiana Jones mindig ügyesen egyensúlyozott a realitás és a természetfeletti határán, legfeljebb egy-egy lépéssel vetette meg a lábát a miszticizmus talaján; most viszont messze elbóklászik, ami nem feltétlenül tesz jót a történetnek. Mesterséges intelligencia ide, bődületes gyártási költség oda, a megfiatalított Harrison Fordnál nekem továbbra is kilóg a lóláb: helyenként mintha videójátékba hajlana tőle a mozi, ahogy darabos mimikával próbál megbirkózni a kifejezésre juttatni kívánt érzelmeivel.
Valahol megmosolyogtató, hogy Mangoldék az első és a harmadik rész sikerét a nácikkal pörlekedő főhősben látták, így Indy-nek az űrkorszakba átlépve ismét csak velük gyűlik meg a baja. Szerintem nem ez a kulcs, hanem inkább egy épkézláb mítosz, az old-school akciók és a humor. A film számos alkalommal teszi tiszteletét az eredeti trilógia előtt egy-egy újraforgatott jelenettel, ami inkább hat kényszeredetten, mint nosztalgikusan. Gyanúm szerint az új Indy-mozi lehet(ne) akármilyen jó, sosem lesz több holmi utánérzésnél. A múltba révedés mindent megszépít. Az Indiana Jones és a sors tárcsája ha nem is méltó, de mindenesetre jóravaló búcsú gyerekkorunk kalandhősétől, attól, akitől még az idő vasfoga is elvásik.
Bányász Attila