A Tűnj el! és a Mi író-rendezője ismét könyékig vájkál a félelmeinkben, miközben Hollywood peremvidékére kalauzol, ahol a filmipar elfelejtettjei és kitaszítottjai élnek. Peele filmje festmény, amely rétegről rétegre visz egyre mélyebbre a pszichébe, és a mélyponton csupán egyetlen szabály létezik: ne nézz fel! Ki tudja, hogy egyáltalán tetszik-e, amit látni fogsz?
Ahogy várható volt, Jordan Peele várva várt új filmjének, a NEMnek az előzetese (lásd: a cikk végén!) rendesen beültet minket a hintába, bár amondó vagyok, hogy még ennyit sem kellett volna. A komikusból a kamera másik oldalára átigazolt író-rendező azonban még úgy is képes meglepni minket, hogy a kezében lévő öt kártyalapból kettőt felfed. A forgatókönyvének papírra vetésekor eltökélt szándéka volt, hogy a nézőket a pandémia után visszacsábítsa a moziba. Mindenkit. Azokat is, akik nem szeretik az ijesztő mozgóképet. Így soron következő szerzői filmjét grandiózus látványmozivá komponálta, amelyet – a horror műfajában először – IMAX kamerákkal forgattak le.
O.J. a múltban él a kaliforniai hegyek közt egy valaha jobb napokat látott ranchon, amely filmekhez kölcsönöz lovakat. Amikor az édesapja váratlanul elhalálozik egy megmagyarázhatatlan balesetben, a fiú elveszíti a lába alól a talajt. Egyedül a húgára, Emre számíthat a nehéz időkben. A két testvér tűz és víz: a fiú inkább magának való, míg a cserfes lánytesónak be nem áll a szája. Amikor az egykori tini tévésztár szomszédjuk szemet vet a családi birtokukra, a testvéreknek NEM marad más lehetőségük: eladható felvételt készíteni a ranchon tapasztalt természetfeletti eseményekről. Ebben váratlan szövetségesre találnak egy unatkozó bolti eladó és a szüzséjét kereső neves operatőr személyében.
Peele ismét előszeretettel keveri a zsánereket: a westernt az inváziós sci-fivel, amelyet a horrorba hajló thriller stabil alapjaira húz fel. Ugyanakkor a halmozott allegóriáival messze a műfaji határok fölé emelkedik, és nem fél – különösen a lezárás során – művészfilmes megoldásokkal élni. A Nem nyitójeleneténél – amihez a játékidő során újra és újra visszatér – brutálisabb feszültséggel mozgóképen idén még nem találkoztam: szinte a lábujjait is ökölbe szorítja tőle a néző. A tévénézés aranykorát megidéző szituációs komédia görbe tükrét feketére festi a vér. A film látszólag oda nem illő csimpánz-jelenete valójában csak nyomatékosítja az eredeti mondanivalót: az ember bármire hajlandó, hogy uralja maga körül a világot, amiért kész akár a biztonság csalóka illúziójába is ringatni magát. Pedig pont a fordítottja igaz: amit látunk, az vesz birtokba minket, és soha többé NEM ereszt.
Peele ezt az elképesztő feszültséget jellemkomikummal igyekszik oldani, ahogy a főszereplő testvérpár eltérő egyéniségeit ütközteti. Daniel Kaluuya O.J-je a fekete cowboy: hallgatag, magányos, aki úgy játszik az érzéseivel, hogy közben az arcizma sem rándul. Vele szemben Keke Palmer Emjétől szinte életre kel a vászon: lelőhetetlen a csaj, egyfolytában pörög a nyelve. Ketten viszik a hátukon a filmet, már amikor Peele hajlandó leszerszámozni a feszültséget, amelyet valami pazarul épít föl ismét a rendező. Bár a Nem típusfigurákat sorakoztat fel – ilyen Brandon Perea IT-s eladója és Michael Wincott operatőre is –, az elsőrangú színészvezetés, és persze maguk a színművészek, gondoskodnak róla, hogy a szereplők emlékezetesek maradjanak.
A burkolt rasszizmus bemutatása mellett ezúttal a látvány is főszerepet kap – ez eddig nem volt jellemző Peele filmjeire, viszonylag kis költségvetéssel készültek –, mi több, művészi kifejezőeszközzé lép elő. Úgy bontja ki előttünk az IMAX hatalmas vásznán, mint a teregetnivaló ruhát. Biztos vagyok benne, hogy a befejezés sokaknál kiveri majd a biztosítékot, de valójában ez a művészi szabadosság is csak növeli a produkció fényét. Egyben megkerülhetetlen filmes alkotóvá teszi az író-rendezőjét, aki tagadhatatlanul is visszaadta a moziba vetett hitünket: itt aztán tényleg bármi megtörténhet.