Damien Chazelle író-rendezőnek már a Whiplashsel sikerült zseniálisan ötvöznie a sportfilmek drámáját és feszültségét a zenés filmmel, a Kaliforniai álommal egyenesen filmtörténelmet írt: megreformálta a musical avítt és sokak számára idegen zsánerét, és – nem vicc! – új műfajt teremtett: nevezhetnénk mondjuk lalalának?
A 2015. évi Oscar-gála legnagyobb vesztesei között említhetjük Damien Chazelle író-rendezőt a Whiplash szkriptjével, akit a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában a Kódjátszmát jegyző Graham Moore golyózott ki. Mindenesetre Chazelle lazán eljuttatta J. K. Simmonst a Whiplash etikailag megkérdőjelezhető, de kétségkívül eredményes, s egyben rendkívül ellenszenves zenetanár figurájával a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjig – előtte pedig a Golden Globe-ig, meg a BAFTÁ-ig, és még sorolhatnánk! -, legújabb filmjénél pedig, úgy tűnik, határ a csillagos ég: a 7 Golden Globe-jelölés (legjobb film, férfi és női színész vígjáték/musical kategóriában, legjobb rendező, forgatókönyv, filmzene és betétdal) előrevetíti, hogy a Kaliforniai álom stábja vígan fog tekézni az Oscar-gála színfalai mögött, az Oscar szobrocskákat használva bábuként! De tényleg ennyire jó lenne ez a film?!
Chazelle a “dobos filmje” után meglepő módon egy, Hollywood aranykorát megidéző, mára már azonban tetszhalottnak számító műfajhoz, a musical-hez nyúlt hozzá, s nem egyszerűen felhasználta, hanem újraértelmezte, megreformálta azt. Nem, ez nem tévedés, valóban filmtörténeti mérföldkőhöz érkeztünk, kvázi új formanyelv született. Mit is jelent ez? A musical klasszikus eszközeit újragondolva egyedülálló módon sikerült ötvöznie azt a drámával, s formabontó módon összemosnia a romantikát, a humort, a táncot és a zenét, új – tudom, nagy szó ez, de ideillik! – harmóniát teremtve. Chazelle a Kaliforniai álomban soha nem látott módon él együtt a zenével, s ezzel egészen szédületes távlatokat nyit meg a filmkészítés világában.
Már a film nyitójelenete menthetetlenül magával ragad és nem ereszt: a LA-be vezető autópályán veszteglünk a dugó közepén egy meleg tavaszias napon, amikor egy lány – egyike az autókban rekedteknek – dalra fakad s táncra perdül, s aztán olyan természetes könnyedséggel bontakozik ki a folytatás, ami híján van minden erőltetettségnek és színpadiasságnak, s a következőkben már az egész autópályán egyszerre mozgó alakokat láthatunk, ameddig a szem ellát. Mindez a zenével karöltve olyan elképesztő hangulatot és életörömöt áraszt, hogy jó érzés egy picit felmelegedni a tüzénél, magunk mögött hagyva a kinti fagyos magyar rögvalóságot.
Linus Sandgren svéd operatőr (Amerikai botrány, Az élet ízei, Joy) kamerakezelésétől a néző bennfentesnek érzi magát: akárhová fordul, ott táncolnak és énekelnek körülötte, mintha VR szemüveggel forgolódna egy rendkívül színes fantáziavilágban, s szédületessé teszik az élményt a rendkívül hosszúra hagyott snittek, és a Birdmanhez hasonló rejtett vágások – az autópályás táncjelenet egyetlen vágás nélküli snittnek hat. A vágóollót kezelő Tom Crossnak a Whiplash után érik a második Oscarja!
Rögtön itt le is szögezném, hogy Kaliforniai álom nem “csak” tingli-tangli táncikálásból és éneklésből áll a harsány színű díszletek előtt, hanem közvetlenül egy párkapcsolati dráma, amely az “én” és a “mi” viszonyát boncolgatja mélységekbe menően, közvetve pedig a jazz-ről, a showbusiness világáról, s tágabb értelemben a szórakoztatóipar talmi csillogásáról, valamint az egyén elidegenedéséről regél. Bizony, ez egy olyan musical, amelynek irdatlan mélységeibe könnyű beleszédülni, a vidámság és a romantika mellett helyet kap a melankólia, valamint a drámai feszültség is: Chazelle széles palettával fest, s nem csak élénk szivárványszínekben!
A film nézése közben talán ha két alkalommal éreztem azt, hogy átléptük azt a bizonyos giccsbe hajló határt – az egyik pont a planetáriumos jelenet, amelyben a szerelmespárunk a csillagok között keringőzik, miközben mi, nézők egyre mélyebbre merülünk valami ragacsos szirupba! -, ezeket leszámítva azonban engem elkerültek a szentimentalizmus elnyeléssel fenyegető hullámai.
Emma Stone és Ryan Gosling kitűnő választásnak bizonyulnak a szerepeikre, előbbi A segítség óta nem alakított ekkorát a vásznon, részére már most borítékolom az Oscar-díjat! Gosling is szenzációs, egyáltalán nem hat bárgyúnak vagy karakteridegennek, amikor táncban vagy dalban fejezi ki magát; visszafogott férfi figurája olykor-olykor elveszíti az érzelmi kontrollt, amitől sebezhetővé és ezáltal emberivé válik. Stone-nak ezúttal nagyobb eszköztár áll rendelkezésére az alakításához, amit nem rest ki is használni, s ezzel az ő karaktere árnyaltabbnak tűnik föl, hogy aztán a film vége billentse újra egyensúlyba a két figura közti mérleget. A két színész között az első pillanattól kezdve működik a kémia, mondhatni, egy húron pendülnek, az Isten is egymásnak teremtette őket! Vagy mégsem?
Chazelle ismét Justin Hurwitz zeneszerzővel dolgozott együtt, akárcsak az összes korábbi filmjében, neki köszönhetjük a Kaliforniai álom magával ragadó, elképesztően összetett, jazz-re fazonírozott zenéjét. A rendező az önkifejezésben azonban nem támaszkodik pusztán a zenére: eszköztárában éppúgy megtalálható a fülnek kedves dallamok mellett egy autóduda hosszan kitartott hangja, a füstjelző idegesítő csipogása vagy maga a zenei kakofóniát elvágó csend… mind egy-egy újabb jelentésréteggel gazdagítja az adott jelenetet!
Minden film alapja maga a történet, s Chazelle forgatókönyv terén is nagyot alkotott: meghökkentő, izgalmas, tartalmas, rendkívül humoros sztori jellemzi épkézláb dialógusokkal, amiről csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. A film pazar látványvilága pedig nem véletlenül utasítja maga mögé még Villeneuve Érkezését is, mivel úgy hat a nézőre, hogy hanyagolja a számítógépes effekteket, mindent díszletezéssel és rengeteg statisztával ér el.
A Kaliforniai álom balzsamként hat a lélekre: olyan összetett érzelmi katarzist nyújt, amelyet boncolgatni sem érdemes, csupán átélni… s aztán szorosan ölelve őrizgetni egészen a stáblista végéig… végül fájó szívvel elengedni, akárcsak egy be nem teljesült, a múlt ködébe vesző szerelmet.
Minden pillanatban benne rejlik egy másik élet lehetősége… s hogy jól választunk-e? Szerintem alapvetően nincsen jó vagy rossz döntés, csak döntések sorozata, amelyek mindig elvezetnek valahová, ahol ugyanúgy vár ránk a boldogság, de persze mindig ott lesz a “mi lett volna ha” fájón rezignált kérdése, mint a kürt bosszantóan hosszan kitartott hangja vagy csak egy autódudáé… Welcome to La La Land! A többi meg csak “pisi-kaka”!
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. december 28.)