Keserédes felnövéstörténet, sok cukisággal és még több papírzsepivel.
A korábban színészként befutott John Krasinski igazán romantikus fickó: legalábbis erre enged következtetni író-rendezőként a mélyen megindító témaválasztásaival. A műfaj, úgy tűnik, teljesen mindegy. Legyen az családi dráma (Szeretteink körében), horror (Hang nélkül) vagy gyerekfilm, százas papírzsepi nélkül nem ússzuk meg. Saját filmjeinek fókuszában az apaság áll, két gyermek apjaként a forgatókönyveibe minden frusztrációját beleírja. Eszményi apakép bontakozik ki belőlük az önfeláldozó, figyelmes, érzékeny, a legkisebbeket is partnerként kezelő figura személyében.
Krasinskit ezúttal a „képzeletbeli barát” nem túl eredeti koncepciója ihlette meg, és próbált belőle egy olyan, a család apraja-nagyját megszólító mozit kreálni, amely
óda az örökké bennünk élő gyermekhez.
A Hang nélkül zajos szakmai és közönségsikere megadta számára a kellő lendületet egy varázslatos gyerekfilm elkészítéséhez, amelyben szabadjára engedheti a fantáziáját. A Képzeletbeli barátok így lett egy katartikus érzelem-cunami, azonban a szerelemprojekt hömpölygő szentimentalizmusa sem képes elfedni, hogy itt-ott homok került a gépezetbe.
Bea olyan tizenéves lány, aki rákényszerült, hogy túl hamar felnőjön: traumái egészen elfeledtetik vele gyermeki énjét. Ám amikor az élet újabb megpróbáltatás elé állítja, egyben mentőövet is kap nagyanyja flúgos felső szomszédja képében, aki mindenre elszántan próbál a nyugdíjba vonult képzeletbeli barátok mellé új gyerekeket verbuválni.
Krasinski nem finomkodik: bedob minket Bea traumáinak közepébe, hogy vagy azonosuljunk vele, vagy nyeljen el minket a mozi mélysötétje. A The Walking Dead tévésorozat egykori Judithjával, Cailey Fleminggel ez nem nehéz, bár kezdetben idegesítő a lány már-már mindenkit lesajnáló koravénsége. Tekintetbe véve, hogy Fleming gyereksztárként a The Walking Dead komor kulisszái közt is mire volt képes, általánosságban elmondható, hogy a Képzeletbeli barátok messze nem használja ki színészei kvalitásait. Ez éppúgy igaz az örök pimasz Ryan Reynoldsra is, aki már-már bántóan visszafogott alakítást nyújt.
A kreativitás hiányát pont az animált figurák kapcsán kérhetjük számon: egy igazán emlékezetes karakter sincs köztük, hiába a sokszínűség, amivel megálmodták őket. Még a középpontba helyezett Kék is olyan, mintha több Pixar-figurát mixeltek volna össze. Az élő és az animált figurák interakciója remek, de az infantilis humoron túlmutató poénok nagyon hiányoznak. Nyilvánvaló, hogy a figurákkal a kisebbeket, a történetbe szőtt drámával pedig a nagyobbakat kívánták megfogni, de valahogy sikerült a két szék közé esni. Ide több humorra, és rutinosabb rendezésre lett volna szükség.
A drámai rész viszont működik, mi több, fontos és megbecsülendő mondanivalóval bír:
a megküzdési stratégiánkat, egyben az egész életünket alapozza meg a gyermekkori énünk.
Ezért pedig megbocsátható a film kiszámítható végkifejlete is, bár lehet, hogy gyerekszemmel nagyobbat üt az a bizonyos végső csattanó. Krasinskinak íróként és rendezőként is van még hová fejlődnie, de jó az irány. Legalábbis kábé.
Bányász Attila