Elnézve az ötvenéves Jared Leto elképesztő fiatalosságát és irigylésre méltó energiáját, talán senkit nem lep meg, hogy vámpírnak állt. Sőt, inkább elgondolkoztatja az embert: tulajdonképpen magyarázattal is szolgálhat arra, hogy hogyan konzerválta őt az idő.
Leto a képregényhős szerepeibe is éppúgy belead apait-anyait, mint az Oscar-díjasba. A most mozikba került Morbiuson ez meg is látszik: pont úgy fest benne a színész, mint a rajzfilmekben a pici denevér, amelyik erején felül próbálja levegőben tartani az egész hóbelevancot. Egy képzelt riport erejéig a Jared Leto által megformált Marvel-karakterrel, Dr. Michael Morbiusszal beszélgettünk.
Bányász Attila: A 2019-es forgatást követően a pandémia miatt a Morbius több mint két évre dobozba került. A Marvel Drakulájaként, gondolom, ez Önnek meg sem kottyant.
Dr. Morbius: (nevet) Nem hinném, hogy a „sötétség hercege” saját magával említésre méltónak találna. Az ő ereiben ősi – még ha idővel kissé felhígult – vér áramlik, én meg saját magamat kotyvasztottam össze egy steril laborban. De azért értékelem a bókot! A vámpír toposzok nem mindegyike jellemző rám. Ide sorolható a koporsóban héderelés is.
B.A.: Feszület? Karó a szívbe?
Dr. M.: Hogy egy másik klasszikussal válaszoljak: „Kimondottan szeretek feszületeket nézegetni.” Utóbbit meg (sejtelmes mosoly) még nem próbáltam.
B.A.: Ha jól tudom, mindössze félszáz éves.
Dr. M.: 1971-ben láttam meg a napvilágot a Pókember-képregények gonoszaként. Tragikus sorsú, önmarcangoló antihőssé nőttem ki magam, aki kiérdemelt egy saját lapsorozatot. Egy élő vámpír, lélekkel. Tudom, ma már közhely, de ötven éve még frissnek hatott. A Buffy, a vámpírok réme Angelje vagy Anne Rice Vámpírkrónikáinak közkedvelt vérszopói szólíthatnának nagypapinak.
B.A.: A most mozikba kerülő filmje eredettörténet.
Dr. M.: Így van! Bár 1998-ban már majdnem szerepeltem a Pengében. A folytatásban velem akasztott volna bajuszt a címszereplő Wesley Snipes, ha nem vágnak ki a filmből, és száműznek alternatív befejezésként a házimozi-kiadás bónuszai közé. Két évtizeddel később viszont megkaptam a saját filmemet. Tisztességes csere? Ma már igen. A Morbius Görögországgal indít, ahol születtem. Egy ritka vérrendellenesség miatt már gyerekkoromban zárt intézetbe kényszerültem. Nem voltam még vámpír, csupán beteg. Ez az… fogalmazzunk így, „átok”, az egész életemre kihatott.
B.A.: Ma már másként nevezné?
Dr. M.: „Több dolgok vannak földön és égen…” (mutat nevetve magára). Egyébként igen, másként. Nem többnek, mint legyőzendő betegségnek.
B.A.: Nem véletlenül lett biokémikus.
Dr. M.: Nem véletlenül lettem. Tulajdonképpen a saját kezembe vettem a sorsomat. Létezhet-e annál nagyobb kényszerűség, minthogy megmentsd a saját és persze mások életét?
B.A.: Miért utasította vissza a felkínált a Nobel-díjat?
Dr. M.: Mert amiért kaptam volna, az a kutatásaimnak csupán mellékterméke volt.
B.A.: Az Ön által kifejlesztett művérrel milliók életét mentették meg.
Dr. M.: A célomat nem értem el. Így nem több kudarcnál. Azért pedig nem jár semmiféle díj!
B.A.: Maga és a barátja, Milo számára ez talán valóban kevéssé vigasztaló. Beszélne kicsit Milóról?
Dr. M.: Az intézetben ismerkedtünk össze gyerekkorunkban. Együtt nőttünk fel. Két bicebóca az élet rögös országútján! Elválaszthatatlanok lettünk, szinte testvérek. Spártaiak, ahogy ő mondaná. Kevesek a sokak ellen. Később Milo pénzelte a kutatásaimat.
B.A.: Azután is, hogy illegalitásba vonultak?
Dr. M.: Igen, és ezzel kezdődtek a bajok. Tudja… kezdtünk kifutni az időből. A halált nem lehet elodázni. És nem hiszem, hogy bárki is szemrehányást tehetne nekem azért, mert magamon próbáltam ki a kísérleti ellenszert, amely végül szörnyeteggé változtatott. A haldoklás nem átok. De ha másik ember vére tapad a kezedhez, az már igen. Milo azonban… hát, ő másképp látja a világot.
Olvasd el a filmről írt kritikánkat is!