Még mindig a modor mutatja, mit érsz! És ebben a kerekasztal lovagjainak továbbra sincs párjuk, a nyomukba sem érnek holmi tengerentúli alkoholpárlatok.
Matthew Vaughn amolyan úttörő típusú rendező, aki a járt utat előszeretettel cseréli fel a járatlanért: hol Neil Gaiman nyomdokain lépkedve lop le egy csillagot az égről, hogy rendhagyó fantasy-t alkosson belőle (á lá Csillagpor), hol valagba rúgja a képregény-adaptációk egyre egysíkúbbá váló világát, megmutatván, hogy ezt másképp is lehet. Elsőként szab új irányt az X-Men-filmeknek, majd a kémfilmek kapnak fricskát az orrukra: a karót nyelt brit szabók titkos földalatti szervezete zokszó nélkül tesz magáévá nemcsak egy egész papírmasé világot, de minket, nézőket is. Nem csoda, ha ebből már Elton John is részt követel! Talán az sem meglepő, hogy Vaughn munkásságában egyedül a Kingsman érdemli ki a rendező osztatlan figyelmét abból kifolyólag, hogy tovább tágítsa az univerzuma határait (a Kick-Ass 2-t csak producerként jegyzi). Képzelem, hogy a rendező Jane Goldman forgatókönyvíróval karöltve hány átfüvezett álmatlan éjszaka után szülte meg Az aranykör szkriptjét, rádöbbenve, hogy a kézenfekvő megoldás végig ott fityegett a szájuk sarkában füstölgő spangli képében. S ha már lúd, legyen kövér: külön történetszálat kap a művészember örök mizériája, amiért szegényt az ág is húzza – nem mindenki rossz ember, aki droggal él! S mit számít az az ártatlan füves cigi, amikor az olyan vérbeli drogok, mint amilyenek az alkohol, a kávé, sőt, a cukor ezerszer veszélyesebbek, hiszen – a használatukból eredően megrövidített – életen át tartó függőséget okoznak! Amin nem tudsz változtatni, azt legalizáld! S ha kell, áldozzuk be az Elnököt is a törvényesítés oltárán!
A túlnépesedés sarkalatos témáját tehát felcserélik a drogliberalizációra, már csak egy épkézláb főgonosz kell hozzá, hogy arcot adjanak az egésznek: az elnyomott kisebbség helyett ezúttal a gyengébbik nemet állítva pellengérre születik meg az édes Poppy, aki egy igazi ennivaló pszichopata, és nem mellesleg technokrata, az ’50-es évek iránti megszállott rajongással. Mondhatni, na esse’ normális, az érme másik oldala, ami ezúttal nem fekete, hanem jajvörös!
Töki éli a titkosügynökök mesebeli életét a hercegnője oldalán, amikor újra felüti a fejét a gonosz. A Kingsmant hátulról lepik meg az aranyszerszámmal, amivel csaknem pontot tesznek az ügynökség végére. Ám egy titokzatos testvérszervezet felkarolja a megmaradt “sosemvolt” szabókat, hogy tönkretegyék Poppy drogériáját. Ám nem eszik olyan forrón a KFC Hot Wingsét, és miközben lelőhetetlenül szól a country, visszatér valaki az életbe, aki nélkül – erre csak ráébredtek az alkotók is! – nincs Kingsman.
Az aranykör nyitójelenetében Tökivel együtt a rendező is rögtön sebességet vált, és olyan eszement akcióorgiát rittyent a vászonra, amitől a film végéig nem fagy le a képünkről az elégedett vigyor. Kreativitást inkább csak ezekben a szcénákban fedezhetünk föl, maga a nyögvenyelős történet az előző részhez hasonlóan hömpölyög előre, varázslatos megoldásokhoz folyamodva, ha hőseink zsákutcába jutnak. Na de nem is csavaros vagy épp hiteles sztorit várunk egy Kingsman-től, hanem agyzsibbasztó szórakozást! És ezt, akárcsak az elődjétől, maradéktalanul meg is kapjuk! Stílusos és meghökkentő akciójelenetek váltakoznak ebben a végletekig kifacsart Bond-világban, ahol egy-egy ütés olykor a néző hasfalán csattan, a humor terén pedig még messzebb merészkednek az alkotók!
Az aranykör alapötlete, a titokzatos testvérügynökség injektálása a történetbe lehetne a történet nitrója, ám furcsa módon nem élnek vele: a Statesman karakterei szinte bántóan kétdimenziósak maradnak, a nagy nevek (Tatum, Bridges, Berry, John, Greenwood, Watson) inkább csak cameóznak, cserébe nagyobb teret kap Merlin és Töki hercegnője, akinél a világmegmentőnek továbbra is jár a bónuszbejárat. Tökinél a magánélet és a meló kerül egymással konfrontációba, és döntenie kell: marad a fekete lyuk bűvöletében, vagy megváltja a világot. Hiába, na, nehéz, nagyon-nagyon nehéz választás elé állítják!
A Kingsman miliőjének megidézése tökéletesen sikerül, bejön a Poppy Land is a maja kultúrát harsány amerikai retró utánérzéssel megerőszakoló egyvelegével. A robotok nemcsak a szereplőket, de a mi szemünket is bánthatják, ezeken lett volna még mit molyolnia a CGI csapatnak.
Az aranykörnek talán azt lehetne a szemére vetni, hogy elvesztette a frissességét. Próbál többet és látványosabbat adni magából az elődjéhez képest, és ezt hellyel-közzel meg is teszi, de ez valahogy most kevésnek bizonyul. Valami újra vágyunk, olyasmire, amit az előző rész jelentett: meglepett denevérként fényre az alagút végén… hogy aztán magával ragadjon egy száguldó expresszvonat! Vaughn most először a biztosnak vélt járt útra merészkedett. Reméljük, visszatéved még a susnyásba, ahol az övé az első lépés. Mint a történelmet író fickóé, ott fenn a Holdon.
Publikálva: filmtrailer.hu (2017. szeptember 20)