J. K. Rowling a Legendás állatok és megfigyelésükkel tér vissza Harry Potter filmes univerzumába, ami elsőre egy újabb rókabőrnek tűnhet, de szerencsére nem erről van szó, hanem egy teljesen új széria nyitódarabjáról, amely a korábbi filmektől ugyan eltérő térbe és időbe vezeti vissza a nézőit, de a maga módján éppúgy elvarázsol.
Meglepő (?) módon jelen alkotás tud és mer is más lenni – hogy kevesebb vagy több, az a befogadón múlik! –, mint a klasszikus Harry Potter Saga, s ehhez rengeteget tesz hozzá az előző század eleji miliő, és a differens kultúrközeg. Maga a mesélés, a történet mindent magával ragadó, áradó folyama azonban változatlan, igazán Rowling-i, ahogy azt megszokhattuk, még ha a sztori jelentős részét tölti is ki a fantasztikus varázslények okozta bonyodalmak és azok elsimítása – a film alapja végül is egy fiktív tankönyv –, azért vár ránk más is: sötét intrika, varázslatos historizmus, (talán nem is annyira) meghökkentő fordulatok és egy újabb karizmatikus antagonista. Az ezúttal a forgatókönyvet is maga jegyző írónő receptje tehát – főbb összetevőiben – a régi, ám kerül még a fazékba számos mágikus komponens, amelytől e varázsfőzet ízletes és kellőképpen hatásossá lészen.
A történet középpontjában Göthe Salmander brit magizoológus (muglik kedvéért: mágikus állatok tudora) áll, aki idővel majd megírja értekezését a legendás állatokról és megfigyelésükről – mely később Potterék tankönyveként is szolgál -, ám 1926-ban, New Yorkba érkezésekor még nem szerzett magának hírnevet, és ő is, akárcsak az új világba érkezők közül ebben az időben oly sokan, mindössze egy rozzant bőröndbe csomagolva cipeli magával az egész életét.
Ám Salmander esetében ez nem pusztán üres frázis, hanem tényleg szó szerint értendő! A bőröndöt ugyanis megbűvölték, és sokkal több mindent rejt, mint amit méretéből fakadóan – mi muglik – gondolnánk. Épp ezért főhősünk rendesen leizzad, amikor sikerül összekevernie egy hétköznapi magnix (a mugli amerikanizált megnevezése) hasonló táskájával, hát még akkor, amikor – pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva – a bőrönd lakói közül néhány kereket old. Salmander a magnix Jacob és az ex-auror Tina segítségét igénybe véve legendás állatainak nyomába szegődik, miközben azok nem restek felbolydítani a Nagy Alma nyugalmát… ami már így is hajszálon függ!
Rowling – mint azt már megszokhattuk – nem elégszik meg a fantáziadús és egyben varázslatosan vászonra festett lények utáni vadászat izgalmaival, hanem sajátos képet fest az 1920-as évek Amerikájáról, a magnixok és a varázstudók közti feszült viszonyról, s tovább tágítja a Potter-univerzum határait az amerikai varázslótársadalom bemutatásával. Történetében mágikus köntösben gyűrűznek tovább a tengerentúlra az Európát idővel lángba borító faji előítélet szikrái, melyeket a történelem szele hamarosan tűzviharrá korbácsol. Vajon milyen hatással lesz ez a varázsvilágra? Izgalmas kérdés!
A varázslények befogása mellett tehát kapunk egy másik történetet is, amely jelentősen árnyalja a vásznat belengő mágiát, és egyben remekül megágyaz a következő négy résznek. A Warner Bros. nem véletlenül érezte úgy, hogy Potter világa számtalan kiaknázatlan lehetőséget nyújt, amelyet kár lenne veszni hagyni, és a Disney nyomdokaiba eredve a franchise kibővítésébe fogott. Ezúttal nem egy új Harry Potter-történetben gondolkodtak, hanem a bűvös univerzum egy újabb szeletében, lehetőleg – térben és időben is – távol Harry-től, de azért még “belátható” közelségben. Az előző századelő kitűnő választásnak bizonyult, a díszletek, a jelmezek és a design tökéletes módon megelevenít egy régenvolt kort, amely alapjaiban retró, de ugyanakkor varázslatosan meseszerű.
Göthe Salmander nem az új (vagy inkább régi) Harry Potter, hanem a tőle jól elkülöníthető főhős, bár Eddie Redmayne alakítását egy kissé visszafogottnak éreztem. Így meglepő módon szimpatikusabbnak tűnik föl Jacob, a Sors fintora folytán a varázsvilágba csöppent varázstudatlan (á lá magnix), aki a film naív humorfaktorát volt hivatva a produkcióba csempészni – megjegyzem, Dan Fogler ezt kitűnően teljesítette. A többi szereplő egy kissé háttérbe szorul, pedig benne rejlett a lehetőség a Katherine Waterston által alakított ex-aurorban, a bájos Tinában, vagy a MACUSA (Egyesült Államok Varázskongresszusa) biztonsági főnökének, Graves-nek az inkább “varázskopóra” (ehh, nekem is megy a Potterizálás, nem csak Tóth Tamásnak!) emlékeztető alakjában, akit Colin Farrell személyesített meg rutinosan.
Az igazi főszereplők azonban vitán felül a varázslények, köztük is személyes kedvencem az orrontó furkász, aki – nem véletlenül – kap meglepően sok vászonidőt: édes, aranyos és rendkívül enyveskezű. Göthének nagy segítségére van a kabátja hajtókáját kedvelő bólintér, akire más is szemet vet a történetben, vagy a film egyik leglátványosabb jelenetében főbb szerepet kapó orrszarvúszerű radalór. Egy biztos: a film vizuális effektjei vitán felül elsőrangúak, nem is csoda, a stáblistát elnézve tekintélyes létszámú grafikus és egyéb szakember dolgozott rajta, akik folyamatosan kikérték Rowling tanácsait, hogy milyennek is fessék le a film látványvilágát. Ebből fakadóan érdemes kipengetni a nem túl olcsó IMAX 3D felárat, mert van miben gyönyörködni – a srácok igazán kitettek magukért!
A Legendás állatok és megfigyelésük valami újnak, és igazán izgalmasnak a kezdete, amelyre megéri odafigyelni és követni, hogy milyen irányba bontja ki Rowling a történetet. Csak remélni merem, hogy a végére nem holmi bűbáj és feledhető képzelgés lesz az osztályrészünk, mint jelen esetben a new yorki magnixoké! Lehet-e a Legendás állatok és megfigyelésük az új Harry Potter? Korántsem, de nem is akar az lenni. Tekintsük inkább annak, ami: egy retúrjegynek vissza egy fantáziadús varázsvilágba, ahová a vonat a kilenc és háromnegyedik vágányról indul! Beszálláááás! Ne tessék lemaradni!
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. november 19)