Bár a kelta eredetű, jellemzően az angolszász országokban megtartott Halloween helyett itthon a Mindenszenteket ünnepeljük meg, azért némi Nyugat felé való orientálódás révén egyre több tök végzi nálunk is vigyorgó lámpásként, hogy a Halottak napján a temetők környékén kissé megtévedt cukorkaárusokról már ne is beszéljünk! Akik a samhain* ünnepének hagyományosan valami horrorfilm megtekintésével áldoznak, azoknak bátran ajánlható ez az R. L. Stine azonos című könyvsorozatán alapuló, kellemesen szórakoztató, erős nosztalgikus érzéseket keltő, üde humorral átitatott horrorparódia, amivel megkoronázhatják „az ördög vidám kis éjszakáját”.
R.L. Stine amerikai írót a “gyermekirodalom Stephen Kingjének” is nevezik, mivel számtalan, főleg tiniknek szóló horror regény került ki a tollából, melyek közül talán a legismertebbek a Libabőr című sorozat kötetei. Ezek viszonylag egyszerű, de nagy gonddal megírt, egymáshoz nem kapcsolódó, klasszikus klisékre építkező kisregények, kísértet-, és szörnyhistóriák (jómagam A bűvös maszkkal kötöttem közelebbi ismeretséget), amelyek célzottan a fiatalabb korosztály számára íródtak. Stein könyvei több mint 400 millió példányban keltek el világszerte, a legkeresettebb írók között tartják számon. Talán nem meglepő, hogy történetei már George A. Romero horrorfilm rendezőt és Tim Burtont is megihlették, s pont a Libabőr szériából a ’90-es évek közepén tévésorozat is készült.
A most mozikba kerülő Libabőr nem a hagyományos értelemben vett adaptáció, inkább fogalmazzunk úgy, hogy a könyvsorozaton alapul, amelyhez a Golden Globe-díjas Larry Karaszewski és Scott Alexander (legutóbb Tim Burton-nel dolgoztak együtt a Nagy szemek című filmen) kreáltak egy háttértörténetet, ügyesen (?!) fogva össze a szériát. Mi is ez a sztori?
Zach, a felnőttkor küszöbén álló fiatal srác egyedülálló édesanyjával új városba költözik. Ez a költözősdi mára már ronggyá koptatott közhely számba megy: máig nem értem az amerikaiakat, akik úgy keresnek filmjeikben megoldást minden problémájukra, hogy hátat fordítanak nekik, és hanyatt-homlok másik városba menekülnek, mígnem kénytelenek rájönni, hogy ügyes-bajos dolgaikat képtelenek maguk mögött hagyni, mivel azokat mélyen önmagukban hordozzák. Az pedig aztán tényleg bicskanyitogató, a magyar valóság arconköpése, ahogy például a Poltergeist – Kopogó szellem remake-ben beköltöznek az emeletes, legalább 130 nm-es kis vityillójukba, miközben ANYA HÁZTARTÁSBELI, APA PEDIG MOST VESZTETTE EL A MUNKÁJÁT! Komolyan mondom, a premier óta törölgetem a hamburgerszagú slejmmel kevert nyálat a képemről!
Visszatérve a sztorihoz: Zach-ék új kéglijének szomszédságában különös, rendkívül mogorva remete lakik elbűvölő lányával egy fedél alatt. Mint ahogy az lenni szokott, a fiatalok egymásra találnak, ami aztán minden bonyodalom forrásává válik (“szerelem sötét verem”**): miközben a város ifjúsága az iskolai bálban zülleszti szét magát, addig Zach bemerészkedik a szomszédba, s szembenéz az igazsággal: a remete nem más, mint a bestseller író R.L. Stine, akinek a világ a Libabőr-könyveket köszönheti, s aki a vitrinében elzárva nem levágott fejeket tart, hanem lakattal bebiztosított kéziratokat. Amikor Zach óvatlanságában kinyitja az egyik könyvet, szó szerint elszabadul a Pokol, sorra életre kelnek Stine könyveinek antihősei, amelyek elnyeléssel fenyegetik a világot. A szedett-vedett csapat Stine vezetésével előbb megpróbálja túlélni a rémségeket, majd a csaknem reménytelennek tűnő helyzetben meglátva az alagút végét kezükbe veszik a saját és a világ sorsának irányítását, s megküzdenek a Pokol… izé, Stine teremtményeivel.
Közhelyes? Halmozza a kliséket? Ó, de mennyire, a kérdés csupán az: egy paródiának ez valóban felróható? Természetesen nem, hiszen a paródia lényege a zsáner jellemzőinek pellengérre állítása, s a Libabőr ebben tényleg remekel. Megeleveníti az eredeti sorozat szörnyeit, s még rá is tromfol az olykor valóban agyament címekre, nem kímélve sem saját magát, sem a zsáner nagyjait. Bizony, például megkapja a magáét – nem is egyszer – maga Stephen King, “a horror koronázatlan királya” is: az orra alá dörgölik a népszerűséget és az eladott példányszámokat, valamint olyan remek kikacsintást kapunk, mint amilyen A ragyogás díszletei közt gépelni kénytelen Stine jelenete!
A klisék halmozásának laposságát és az olykor rendkívül precízen adagolt feszültséget üde humorral oldják: a legjobbkor el-elcsattanó egysorosok, egymondatos beszólások, klasszikus helyzetek kikarikírozása, a kikacsintások (például megjelenik a színen maga Stine is, mint az iskola drámaírója, s neveiket felcserélve köszönnek rá egymásra Jack Black-kel) mind-mind emelik a produkció fényét.
A film első kétharmada így szórakoztatóan telik el, azok a jelenetek pedig, amelyeknél egy-egy szörnnyel kénytelenek tengelyt akasztani hőseink, meglepően izgalmasra sikerültek. Tulajdonképpen ezek a film legjobb részei, amikor Stine kis csapata végigmenekül a városon az író egy-egy teremtménye elől, s eközben a többé-kevésbé a helyükön lévő vizuális effektek révén leamortizálnak mindent, ahol megfordulnak.
A film utolsó harmada, amely a bonyodalom megoldását foglalja magában, darabjaira hullik: a szörnyek megnövekedett száma fordított arányban áll a történet kohéziójával, így Stine agyrémei végül kikezdik a dramaturgiát, hogy aztán Sámsonként saját magukra rogyasszák az egészet. Sajnos a film végkifejlete sem nyújt megnyugtató lezárást.
Bár a Libabőr plakátján Jack Black a húzónév, mégsem ő áll a középpontban, s a színészre kevésbé jellemző visszafogottsággal teret is enged az ifjúságnak, mintegy mellékszerepre kárhoztatva önmagát. De jelen esetben pont ez a hátralépés teszi fel a koronát az alakítására, mivel teljesen hitelessé válik tőle. A hölgyek közül Odeya Rush Mila Kunis-klónként (félelmetes a hasonlóság!) mintha fél centivel a föld felett lebegne, Amy Ryan folyton a fiát heccelő anya figurája viszont maga a tökély! A főszereplő Dylan Minnette (alias Zach) viszont érzésem szerint túl sok időt tölthetett a lúzert játszó Ryan Lee társaságában, ugyanis a srácok rettentően túltolják a karaktereiket, különösen látszik ez a közös jeleneteiken, az eltúlzott mimikájukon – nem hittem volna, hogy valaha ilyet írok le, de ezúttal vehettek volna pár leckét Jack Black-től.
Mindenképpen említést érdemel még a film zenéje, a fülbemászó dallamok a többszörösen Oscar-jelölt Danny Elfman zeneszerző munkáját dicsérik: sokat tesznek hozzá a filmhez, elfelejtetik velünk, hogy egy sötét moziterem nézőterén ülünk, s szinte észrevétlenül a hónunk alá nyúlnak, és beemelnek minket a filmbe.
A Libabőr óriási erőfeszítések árán próbál a középszer szintjén felülemelkedni, ami hellyel-közzel sikerül is neki. Ha az elvárásainkat alább adjuk, egy kellemesen szórakoztató, az eredeti könyvsorozatot méltó módon megidéző, könnyed Halloween esti (akár családi) kikapcsolódásnak tökéletesen megfelelő, vérmentesen popcornos horrorparódiára válthatunk jegyet, ami számottevő térélményt 3D-ben ugyan nem nyújt, de a hagyományos vetítésre azért érdemes lehet beülni… már ha nem bánod, ha kiráz a hideg, s mindenedet elborítja a libabőr!
Értékelés: 6/10
*samhain: a boszorkányok, kísértetek és egyéb démonok ünnepe a keltáknál
**Petőfi Sándor: A szerelem, a szerelem után szabadon
Publikálva: filmtrailer.hu