Az oszázs gyilkosságokat az amerikai kollektív (ön)tudat elnyomta magában, amíg David Grann gyöngyhalászként a felszínre nem hozta az igazságot. Pedig az mindenkinek kijár. Különösen az őslakosoknak, akiknek annak idején a törvénybe foglalt ellehetetlenítése, szisztematikus kiirtása folyt. Ha a kormány egy demokratikus rendszerben a társadalom kvintesszenciája, akkor az oszázsokkal egy egész nemzet vérzett el (na, erről mi, magyarok is mesélhetnénk). Kár, hogy Martin Scorsese filmjében e lényeges szempont erősen háttérbe szorul.
A legmegrázóbb történeteket maga az élet írja: jelen esetben tinta helyett olajjal, ám húsba vágóan mélyre karcolva kacskaringós betűit az indiánok bőre alá. Hiába kap új esélyt egy egész nép, hogy végre kezébe vegye a sorsát, hogyha a társadalom rossz szemmel néz rá, mi több, már halálra ítélte. Mert hát mi egyebet is érdemelhetne egy olyan avítt, a hagyományaihoz ragaszkodó népcsoport, aki a jó szerencséje folytán képes a feje tetejére állítani a megszokott társadalmi perspektívát? Ahelyett, hogy elzárva békében várná a véget, vademberként eljátssza itt az „urat”, miközben a jóra való civilizált állampolgárokat alkalmazotti pozícióba degradálja? Hát micsoda feje tetejére állított világ ez? Az 1920-as évek Amerikájában járunk, időben és térben alig egy köpésre az egy évszázadig elhallgatott tulsai tömegmészárlástól.
Az ozsázs törzs integrációja pont úgy zajlott, mint általában az indiánoké: folyamatosan szűkítették az életterüket, majd terméketlen földeken zárták őket rezervátumokba. Arra azonban senki sem számított, hogy
e művelésre alkalmatlan területek alatt az Egyesült Államok legnagyobb kőolajkészlete rejtőzik, ami egy csapásra a világ leggazdagabb embereivé teszi az oszázsokat.
Ez pedig olyan precedenst teremtett, amilyenre még nem volt példa: a halálraítélt népcsoport a politikát alátámasztó piacgazdaság révén a fogyasztói piramis csúcsára emelkedett.
Oklahomában gombamódra szaporodtak el az égre törő olajfúró kutak, melyek árnyékában az indiánok hatalmas házakban és vadiúj automobilok hátsó ülésein élvezték a jólétet, miközben a kiszolgáló személyzet a korábban „felsőbbrendűnek gondolt fehérek” köréből került ki. Ezt pedig nem nézhette tovább tétlenül a politika. Intézkedései között szerepelt, hogy vagyonkezelőket rendelt az indiánok mellé, hogy felügyeljék a pénzügyeiket, akik aztán olyan „lelkiismeretesen” végezték a dolgukat, hogy a delikvenseknek valamennyi kiadásait – „a sarki üzletben vásárolt fogpasztáig” – engedélyeztetnie kellett velük. Arról nem is beszélve, hogy Oklahomában jelentősen megugrott a bőrszín alapján történő infláció: külön kategóriát kapott az „oszázs ár”.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy amikor felütötte a fejét egy furcsa „indián kór”, ami váratlanul elkezdte megtizedelni az oszázsokat, majd történt jó néhány kiderítetlen gyilkosság is, a törvény végre valahára fölébredt csipkerózsika-álmából, de nem ez történt. Ahogy David Grann tényfeltáró könyvéből, a Megfojtott virágokból kiderül, a bűnüldözés még igencsak gyerekcipőben járt. J. Edgar Hoover-féle FBI szárnypróbálgatásainak lehetünk tanúi, nem véletlenül ez a könyv alcíme: „az amerikai bűnüldözés legsötétebb fejezete és az FBI születése„. Az író Grann nagyszerű munkája jócskán túlmutat a true crime irodalmon: nemcsak egy elfeledett gyilkossági ügyről rántja le a poros leplet, de egyben igazságot szolgáltat az ozsázsoknak, és
emlékezteti a feledékeny amerikai társadalmat, hogy a szemhunyás kimeríti a bűntárs fogalmát.
Grann nem igazán állít senkit középpontba az oknyomozó kötetében, hogy ne tolódjon el a hangsúly az indiánokról, illetve az őket ért attrocitásokról. Vagy ha már mindenképpen ki akarunk emelni valakit, akkor az talán Mollie Burkhart figurája, aki nem tudott beletörődni oszázs nővérei elvesztésébe, és Tom White, aki akkurátusan vezette végig az FBI nyomozását. Ezzel szemben Martin Scorsese grandiózus mozijában Mollie és Ernest Burkhart Shakespeare-i szerelme áll fókuszban. A férfi két családja közti örlődése teljesen betölti a vásznat, háttérbe szorítva mindenkit. Scorsese ismét az árulás témakörével foglalkozik, és ehhez mesés, még soha nem látott maffia-western zsáner-kombót körített. Azonban
a szépen koreografált képsorok mélyén elvész a társadalmi felelősség kérdése, azé a sokkal, de sokkal súlyosabb árulásé, ami a teljes amerikai közösséget terheli, amiért asszisztált az indián őslakosok kiirtásában.
Nem akarom Scorsese-t elmarasztalni: nagyszerű filmet alkotott, amelyben Leonardo DiCaprio ismét a legjobbját nyújtja a gyarló Ernest megformálásában, Lily Gladstone Mollie-ként pedig úgy tud nézni Ernestre, hogy a szívében a szeme. Oscar-díjat adnék érte! De a rendezőt maga a nyomozás valamiért már nem érdekelte, Tom White-ot mellőzte – pedig jesszus, mit ki tudott volna hozni belőle egy Jesse Plemons kaliberű színész! – , és megoldásában néhány beteg lelkű alak nyakába varrt egy máig nem tisztázott társadalmi jelenséget. Ha ez is benne lenne a filmben, akkor válna teljessé ez a történet, és kapna valódi tartalmat az elrettentő három és félórás játékideje. Így viszont Robert de Niro is csak papagájként ismétli önmagát, amíg a berezelt DiCapriót győzködi. No, de gond egy szál sem:
talán soha nem egészítette ki egymást könyv és film még ennyire. A teljes képhez érdemes megismerni mindkettőt.
Nem csoda, hogy az oszázs gyilkosságok éppúgy a múlt ködébe vesztek az amerikai emlékezetben, mint a tulsai tömegmészárlás. Szerencsére David Grann a kollektív tudat felszínére hozta, Martin Scorsese pedig grandiózus mozijával gondoskodik róla, hogy az oszázsok kálváriája ne pusztába kiáltott szó legyen, hanem visszhangot verjen a filmtörténelemben.
Bányász Attila