A Menekülés egy afgán menekült szemszögéből mesél a szemkendős és részvétlen világunkról. Az életrajzi dokumentumfilm szétfeszíti a műfaji kereteit, és nemcsak a kézzel rajzolt animációja miatt.
Először fordul elő az Oscar-díj történelmében, hogy egy filmet egyszerre jelölnek a legjobb dokumentumfilm, animáció és nemzetközi film kategóriában. Meggyőződésem, hogy valamelyikben győzni fog. Jonas Poher Rasmussen rendhagyó interjúja rádiós produkciónak indult, egészestés rajzfilm lett belőle. Az életrajzi történet levetkőz minden riportjelleget, hogy húsbavágóan aktuálissá és mélyen személyessé váljon. A képzeletünkben a vasfüggönyt dühödten rázó migráns arcot kap. A neve Amin. Nem dühös. Kétségbeesett. Csak életben akar maradni. Túl sokat szeretne?
A Menekülésben Amin húsz éve őrizgetett titkáról hull le a lepel. Ez az ő „coming outja”, bár nem úgy, ahogyan azt gondolnánk. Az azonosságtudatunk része saját múltunk is egyben, de mi a helyzet akkor, ha megfoszt tőle a társadalom és a történelem? Hogyan hat az identitásunkra, ha csak hamis emlékekből építkezhetünk? Amin elvesztett valamit útközben. Hogy mit, arról most fellebbenti a fátylat. Nikolaj Coster-Waldau, A Trónok harca Jamie Lannistere (északi kalandjáról legutóbb itt írtunk!) és A fém hangja siket dobosaként Oscarra jelölt Riz Ahmed egy emberként álltak be a produkció mögé, miután megtekintették.
Mindenütt ugyanazt jelenti gyereknek lenni. Az élet a nyolcvanas évek Afganisztánjában – legalábbis a fővárosban, Kabulban – gyerekszemmel nem sokban különbözött a miénktől: akcióhősök poszterei a gyerekszoba falain, menő nyugati zene, labdajáték és fejkendő nélküli nők az utcán. A gyerek tapasztalhatja meg csak igazán a teljes, határtalan szabadság érzését, a felnőtteket gúzsba kötik a következmények. A Menekülés gyerekkori visszapillantása hatalmas nosztalgiával bír, ami a nézőjében is megmozgatja az emlékeket. Amin idilli világára egyedül az apa hiánya vetett árnyékot. Az egypártrendszer valós vagy vélt ellenségeit itt is száműzték a társadalomból. Mint említettem, Afganisztán nem sokban tért el anno hazánktól.
Az afgán polgárháború a gyerek Amin számára sokáig nem jelentett semmit. A kényszersorozásokkal legyintette meg először családját a történelem szele, amely végül felkapta, és messzire ragadta őket. A katonák afgán tinédzserek ezreit hurcolták el az utcákról a frontra. A háború zsenge húsra éhezett. A szovjetek kivonulásával váratlanul magára maradt Afganisztánban a mudzsahed a nem igazhitű lakosságon készült megtorolni a sérelmeit. Aminnak és családjának menekülniük kellett. Az egyetlen ország, amely megadta számukra a turistavízumot az épp darabokra hulló Szovjetunió volt.
