Matt Damon ismét elveszik a “csillagok között”, ezúttal azonban nem egy fekete lyuk nyeli el, hanem a szomszédban reked, s a túlélése, valamint fölös idejének kitöltése végett a Mars kolonizálásába kezd. Andy Weir bestsellere a Nagy Amerikai Álom áthallásos leképezése az adaptációk terén: hogyan jut el egy történet a blogbejegyzéstől a sikeres könyvforma, majd a szélesvásznas metamorfózis végső stádiumáig. Ridley Scott a Prometheus folytatását vágta érte talonba, s így a Mestert szárnyaló fantáziája egy messzi-messzi galaxis helyett mindössze a Naprendszer negyedik bolygójáig repítette.
Andy Weir A marsi című regénye a legjobb tudományos-fantasztikus írás, amit idén olvastam (bár lehet, hogy ez inkább engem minősít?!): az ellenállhatatlan humor és a tudományos hitelesség zavarbaejtően hangulatos kombinációja, körömrágóan izgalmas feszültségbe ágyazva. A történet főszereplője Mark Watney, aki (ha a NASA-nak hinni lehet) a nem is oly távoli jövőben az első marsi expedíció ausztronautájaként többedmagával érkezik a Mars sziklás-poros sivatagába. Ám egy nem várt erősségű vihar és egy baleset folytán Mark egyedül marad a vörös bolygón: csak mérnöki és botanikus tudására, valamint az intelligenciájából táplálkozó nagyfokú találékonyságára támaszkodhat a túlélésben. Eközben a Földön a NASA is mindent megtesz Mark életben tartására, ám az irdatlan távolság és az időszűke miatt a lehetőségek korlátozottak. Watney esélyei a nullához konvergálnak.
A marsi naplóregény jellegét a Földön játszódó, hagyományos stílusban megírt részek törik meg, melyek az emberiség összefogását jelenítik meg faji és nemzeti hovatartozástól függetlenül – ezekben is felüti a fejét a drámaiság, s némi politikai hatalmi csűrés-csavarás is színesíti a képet, hogy ne csak Watney túlélésért küzdő mindennapjairól szóló nagymonológokat kelljen “végighallgatnunk”. Talán épp a naplóregény műfajából fakadóan óriási kihívást jelentett ennek a könyvnek a vászonra adaptálása, nem csoda, hogy Ridley Scott is felkapta rá a fejét, mi több, Watney hányatott marsi kalandjai időlegesen háttérbe szorították a robusztus Tervezőket és a banánfejű Alieneket a rendező gondolataiban.
Scott – akárcsak a történetben Watney – csaknem lehetetlen feladatra vállalkozott, így talán nem meglepő, hogy a végeredmény is felemásra sikerült. A félreértések elkerülése végett nem lett rossz film a Mentőexpedíció, de még csak rossz adaptáció sem: kisebb-nagyobb döccenőkkel, de a könyv nyomvonalán halad, néhány jelenet – mint a robbanásveszély miatt a marsjáróban történő éjszakázás, a zsilipben csapdába esett főhős kálváriája vagy a történetvégi versenyfutás a viharral – ugyan kimaradt (a kínai politikai sz@rkavarásról nem beszélve, amelyre azért a film végén történik némi finom utalás), de oda se neki, a film szűkös 140 perces játékidejébe elképzelhető, hogy ezek valóban nem férnek bele, és nyissz… a vágó ollója könyörtelenül dolgozik!
A legfőbb gondom magával a főszereplővel, Watney-vel van: nem igazán sikerült a könyvbéli szereplő egyéniségét átültetni a vászonra, Matt Damon csupán halovány utánérzése a valódi figurának. Nem a színész hibájának érzem ezt, sőt, az is lehet, hogy a gond a szinkronban és/vagy a magyar fordításban keresendő. Itt kerül előtérbe a naplóregény műfaj remek megválasztása egy robinzonád jellegű történethez, amelyben az egyedüli főszereplő teljes gondolatiságát és érzelemvilágát nyomon követhetjük, s állítódik ki a filmnyelv szegénységi bizonyítványa, hogy képtelen mindezt visszaadni. Pont az az egyedi hangulat veszik oda, ami Watney XXI. századi Robinson Crusoe alakjából árad egy teljesen életidegen közegben, amikor a makacs élni akarás egyfajta szarkasztikus humorral oldja fel az olykor megoldhatatlannak tűnő helyzetek végtelenbe vesző sorát – ez az, amiért ez a könyv annyira magával ragadó, s ha ezt sikerült volna Scott Mesternek a vászonról visszatükröznie, a 2000-es évek legjobb sci-fijét csapta volna le elénk az asztalra! Ennek hiányában azonban csak egy átlagon felüli, felszínesen jó filmről beszélhetünk, ami viszont messzire esik a könyv támasztotta elvárásoktól. Ám legyen, kerek perec kimondom: A marsi jobb filmet érdemelt volna!
S ezzel fel is hagytam a szőrszálhasogatással, a többi karaktert ugyanis pontosan sikerült ábrázolni, igaz, pazar szereplőgárdát trombitáltak hozzá össze: Jessica Chastain Lewis parancsnokából ugyan kisajnálták azt a mély bűntudatot, amely abból fakad, hogy egy rábízott embert hátrahagyott, Kristen Wiig médiareferenséből pedig a szókimondó vulgaritást, viszont Jeff Daniels, Sean Bean és az utolsó pillanatban beugrott Chiwetel Ejiofor vitte a prímet. A film visszafogott humorát azonban továbbra sem értem, s kezdem azt hinni, hogy Scott kissé megkeseredett a komédiázás terén (lám, mégis akad itt még egy pár idegesítő szőrszál!).
A Mentőexpedíció látvány terén lenyűgöző, a marsi külső jeleneteket a Rum vádiban vették fel, amely Jordánia legnagyobb kiszáradt folyómedre. A film többi jelenetét Budapesten forgatták, mivel nálunk található a világ egyik legnagyobb hangszigetelt stúdiója – s a londoniak épp foglaltak voltak. Így a szemfülesek felfedezhetik többek közt a világhírnévre szert tevő csepeli helyi érdekű vasutat (muhaha!) is a filmben, ami a Művészetek Palotájában tartott NASA találkozó közben robog el Jeff Daniels mögött a háttérben. Míg a Prometheusban a 3D adott némi plusz (tér)élményt a filmhez, a Mentőexpedícióban ez nem jellemző: néhány marsi nagytotálnál és az űrben játszódó jeleneteknél érzékeli igazán a szem a mélységet, a film nagyobb részében azonban egyáltalán nincs jelentősége.
A Mentőexpedíció legnagyobb érdeme – de ez igaz magára a könyvre is -, hogy ami elhangzik s amit láthatunk benne, az mind technikailag hiteles: Scott le sem forgathatta ezt a részben a NASA-ról szóló filmet, ha nem tartja magát a valósághoz. Így tehát a vásznon látható eszközök valódiak, s amit Watney tesz a túlélése érdekében, az adott szituációban valóban működhetne is. Nem véletlen, hogy Chris Hadfield asztronauta, a Nemzetközi Űrállomás parancsnoka is beállt a regényt méltatók sorába, sőt, a film legelső premier előtti vetítésére szintúgy az űrállomáson került sor.
Watney a túlélésért küzd – ebből a szempontból a természetes ösztöneit követő ősember szintjére süllyed, akinek nap-nap után meg kell harcolnia a természet erőivel, melyek számtalan módon az elpusztítására törnek, s mindezek ellen az emberiség tudásának kincsestára nyújt védelmet, valamint Watney elképesztő intelligenciája, amely ezt a tudást továbbfejlesztve és olykor megdöbbentő módon improvizálva alkalmazza – mi ez, ha nem az ember XXI. századi űrodüsszeiája, az emberi értelem fekete monolitja, a levegőben úszó lábszárcsont tökéletes allegóriája? Egy biztos: az elkövetkező évszázadokban benépesülő Marson Andy Weir bestsellere a Kolonizálók Kiskátéjává – a belőle készült film pedig a marsi házimozik Csináld magad-sorozatának legpraktikusabb darabjává – válik, s ott fog lapulni a rongyosra forgatott példánya minden marsi farzsebben. S erre akár előre ihatunk egy jóféle marsi sós vizet! Csirió!
Publikálva: filmtrailer.hu