Jordan Peele író-rendező ezúttal a tudatalattink mélyére hatol, és a nyuszi, amit belőlünk, mint kalapból előhúz, nem más, mint mi magunk vagyunk. Mert mi vagyunk a legjobb barátunk és egyben a legnagyobb ellenségünk.
Ki áll hozzánk a legközelebb? Mondhatnánk, hogy a szüleink, a testvéreink vagy a gyermekeink – elvégre egy húsból és vérből valók vagyunk –, esetleg a párunk, akikkel egy családot, harmonikus egészet alkotunk a mindennapokban, megosztva minden jót és rosszat, de ez nem teljesen igaz, ugye? De akkor ki az, akivel kéretlenül is őszinte párbeszédet folytathatunk – ki hangosan, ki belső monológ formájában –, aki ismeri minden jó és rossz tulajdonságunkat – és ennek ellenére is elfogad –, aki elől nem rejthetünk véka alá semmit, még a legtitkosabb gondolatainkat, vágyainkat sem? Naná, hogy saját magunk, és megnyugtatásul közlöm – saját magammal is –, hogy nincs ebben semmi furcsa, szégyellnivaló, és pláne őrült. Az egészséges psziché része.
Az már más kérdés, hogy a tudatalatti felszíne alá ki, mit és mennyit süllyeszt el. Míg a tudatos énünk sütkérezik a felszínen, addig a tudatalattinak kell szembenéznie mindazzal, amivel a másik nem kíván foglalkozni: a szorongásainkkal, a félelmeinkkel, a szégyellni való gondolatainkkal, hogy csak a “szennyest” említsük. Árnyékunk pedig csak nyel, nyel, egészen addig, amíg ki nem szabadul a szellem a palackból.
Ezzel a gondolattal játszik el a Tűnj el! író-rendezője, Jordan Peele, akinek már az első direktori bemutatkozása is különösen erősre sikerült – az év legeredetibb forgatókönyvéért pedig Oscar-díjjal jutalmazta az Akadémia –, így nem csoda, hogy a folytatást tűkön ülve várta a szakma és a közönség egyaránt. És Peele nem okoz csalódást: a Mi kiforrottabb tükörképe az első filmjének, már ami a pimasz eredetiséget illeti, míg minden egyéb téren szintet lép: tartalmában mélyebbre, formailag magasabbra.
Az átlagos, négyfős család pihenni érkezik a nyaralójukba. A feleséget, Adelaide-et azonban egy feldolgozatlan gyerekkori trauma nyomasztja, amitől képtelen szabadulni. Paranoiája igazolást nyer, amikor este a házuk behajtóján egy család tűnik föl: az anya, apa és a két gyermek mintha ők maguk lennének. Vagy mégsem?
Peele filmjének a legfőbb fegyvere a bizonytalanság: nem vagyunk biztosak abban, amit látunk, fogalmunk sincs, hogy mire számítsunk, és hogy mi magunk hogyan reagálnánk hasonló helyzetben. Ez a bizonytalanság pedig jókora feszültséget kelt, a tudatalatti énünk mocorogni kezd a mélyben: csak nem önmagára ismer? Azt a szembesülést, ami hőseinkre vár a vásznon, mi inkább elkerülnénk. Miközben agyunk elszántan próbál fogást találni, valami józan logikai rendszerbe foglalni Peele történetét, a direktor észrevétlenül visz egyre mélyebbre minket, ahol a “fent” és a “lent” fogalmai feloldódnak a szürrealizmus ködében, és már nem vagyunk benne biztosak, hogy mi nézünk le a tudat felszínén átsejlő tükörképünkre, vagy fordítva: a felszín alól pislogunk föl a tudatos énünkre.
Az író-rendező a szereplőit – az immár a névjegyévé vált – abszurd és bizarr helyzetekbe kényszeríti. Az irgalmatlan feszültséget helyenként humorral oldja, de a nézőtéren felcsattanó nevetés mélyén pókhálóként feszül a másik én önreflexiója. A bizonytalan, az abszurd és a humor törékeny aranymetszésében rejlik Peele sikerének titka. A Mi rétegzettsége komplexebb, mint az előző filmjéé: kulturális, politikai és társadalmi szimbólumok fedezhetők fel benne.
A hosszas expozíció a Wilson-család megnyerő bemutatkozása mellett számos részletet is rejt, melyek csak a későbbiekben kapnak hangsúlyt. Peele színész- és sztorivezetése is sokat javult, a film éke ismét a rendkívül eredeti forgatókönyv. A Mi első felében Winston Duke dominál a laza férj szerepében, akinek lecsapott humorbonbonjaiért hálás lehet a közönség, hogy aztán a zsánerváltást követően átengedje a terepet Lupita Nyong’o bősz “anyatigrisének”, aki vitán felül viszi a hátán a filmet. A szolgálólány meséjével előtérbe került Elisabeth Moss epizódszerepet kapott, amelyben őrülten jó. A Mi végkifejletében bátrabb és bevállalósabb, mint amilyen a Tűnj el! volt; a végszava után továbbra is keményen megdolgoztat bennünket, ahogy próbáljuk magunkban gúzsba kötni a boldogságtól visongató tudatalatti énünket.
Az embernek az életben is számos alkalommal kell szembenéznie saját magával, és egyedül, minden külső segítség nélkül le is győznie önmagát. Újra és újra. Elhatározással és tettekkel, vagy legrosszabb esetben, ahogy azt a filmben is láthatjuk, egy vérmaszatos baseball ütővel. Peele az embert magát véste celluloidba, a mindennapi őrületét festette vászonra, amelynek megtekintése könnyen tudathasadásos állapotot idézhet elő. Mi szóltunk! Aztán jusson eszedbe, amikor saját magaddal állsz kéz a kézben, élőláncként a koponyád körül.
Publikálva: filmtrailer.hu