Roland Emmerich író-rendező szerint a Hold ideje lejárt, ha a Moonfall anyagilag sikeres lesz, akkor az emberiségé is.
„A Hold mindenféle előjel és látható ok nélkül robbant fel.” Ezzel a mondattal kezdődik Neal Stephenson monumentális űreposza, a Seveneves – A hét Éva, amely a most bemutatott Moonfallhoz hasonlóan próbálja meg leradírozni az égről a Föld kísérőjét. Ám amíg Stephenson Andy Weir A marsijához hasonló precizitással tudományos tényekből épít föl egy posztapokaliptikus, és persze holdtalan világot, addig Emmerich filmje minden további nélkül leveri az agyunkról az ékszíjat. A német származású író-rendezőnek már régóta bögyében van az emberiség: őslény, űrlény, globális felmelegedés vagy bibliai csapás, egyre megy, csak pusztuljon a férgese!
Holdkelte
Pedig nyomokban a Moonfall története sem nélkülözi a tudományos elméleteket: könnyen bepárásodhat a sci-fi rajongók szeme egy felbukkanó Dyson-gömb (egy csillag köré épített mesterséges héj, amely felfogja a kisugárzott energiát), a nanotechnológia vagy a mesterséges intelligencia láttán, de aztán újra és újra betolakodik a képbe a rendező, hogy megkergült Thanosként hozzánk vágjon egy holdat.
Sebaj, biztathatjuk magunkat a rendező filmográfiájának ismeretében, meglovagoltuk Godzillát, beleláttunk a Holnaputánba, megünnepeltünk két Függetlenség Napját is, és egy évtizeddel járunk 2012 után, így minket már nem igazán érhet meglepetés. Nem is tévedhetnénk nagyobbat! Emmerich aktuális Csillagkapujának nyúlürege, akarom mondani, féregjárata szédületes mélységek helyett csupán kiábrándító mélypontot rejt magában. Úgy tartalom, mint látvány terén.
Holdfogyatkozás
Az megvan, amikor a NASA igazgatója, a kirúgott űrhajós és az összeesküvés-elmélet megszállott bemegy a kocsmába, mire kibillen a pályájáról a Hold? Nem? Pedig ez nem vicc, hanem a Moonfall szinopszisa. És ez még korántsem minden, amit Emmerich csatarendbe állít, talán nem is csoda, hogy az emberiség napjai meg vannak számlálva. Mert ami a film kétórás játékideje alatt vár ránk, arra bizony még a tudományos közösség sincs felkészülve.
A katasztrófafilmek zsánerének megvannak a maguk jól bejáratott sablonjai: az apokaliptikus történéseket számos karakter megfelelően árnyalt figurájának szemszögéből láthatjuk, akik épphogy túlélik (vagy nem) azokat, esetleg valamilyen módon befolyással bírnak (vagy nem) rájuk. A Moonfall sem képes (és nem is kell) kitörni e műfaji keretek közül, azonban figurái szinte karikatúra-szerűen elnagyoltak, a monumentális eseményei (főleg a 2012 vizuális hullámvasútjához képest) nélkülözik a képi kreativitást és az állkoppantó látványt. Steven Spielberg Ready Player One-jának audiovizuális orgiája magasra teszi a lécet a képi dinamizmus terén, tessék legközelebb ezt megugrani!
