Minden idők legdrágább magyar filmje, hála a belefektetett közel öt milliárd forintnyi közpénznek, technikailag végre felnőtt Hollywoodhoz. Méltó lett a nemzet költőjéhez! Vajon Petőfi is így látná?
Az 1848-as márciusi forradalomról szóló film hűen tükrözi a mai magyar valóságot: szavak helyett jelszavakat ad, melyek valódi jelentését az önismétlés kikoptatja, megoldás helyett az ellenségkeresésről szól, és mindent erőből, indokok és megfontolások nélkül kíván elérni.
Közben fogalma sincs, mi az a forradalom, mit kívánna ma a magyar nemzet, és mi Petőfi igazi öröksége.
A múlt Rubik-kockáját a saját színeihez igazítja, hogy passzoljon a világképéhez, ami azonban éppoly kiüresedett, mint a fásult és beletörődő magyar néplélek.
A Petőfi-filmben leginkább maga a főszereplő veszik el, nemcsak azért, mert a realitást kitakarja egy fiktív cselekményszál, hanem mert embertelen az ábrázolásmódja. A DC-filmek legutóbbi Superman-je is több esendőséget és mélységet kapott alkotóitól, míg Petőfi alakja – nem beszélve a márciusi ifjakról – mintha csak egyoldalúan elnagyolt, kétdimenziós skiccek lennének. Petőfi legyen hősies. Pont. Jókai visszafogott. Pipa! Vasvári Pál nőcsábász. Megvan! Ez azonban nem karakteralkotás. A nemzeti nagyjaink többet érdemelnének holmi archetípusoknál. Felvonulás helyett legalább egy kis drámát!
A Most vagy soha! elsősorban a történetvezetésen hasal el. A történelem fránya banánhéján. Mert úgy tűnik, ha nem vagy épp Guy Ritchie, akkor egy vértelen forradalomból csupán a töri tankönyv felmondására telik. Ha nincs épkézláb forgatókönyv, igazából cselekmény sincs. És akkor hiába a részletekbe vesző díszlet, a pazarul megálmodott látványvilág, a hollywoodi filmekből ellesett, és szolgaian lemásolt kamerakezelési trükkök vagy a megállíthatatlanul hömpölygő aláfestő zene túltolt magasztossága. Igen, nekünk vannak a legjobb filmes szakembereink. De
a film több, mint a részletek összessége. Ami mozgóképből moziélménnyé emeli, az a művészi vízió.
Örömmel üdvözöltem a márciusi forradalmat aláaknázni kívánó Farkasch kitalált történetszálát, ami – bár nem túl eredeti, de legalább – szórakoztató húzás volt az alkotók részéről. Igaz, ettől olyan, mintha két film ütne át időnként egymáson szellemképesen, ráadásul
a forradalmi eseményeket elhalványítja a korabeli Pest, alulnézetből.
Azonban hiába Horváth Lajos Ottó beleélése vagy Jászberényi Gábor delejes jelenléte, motivációk és következmények híján ez a sztoriszál is a súlyát veszti. Még Szendrey Júlia menthetné a menthetőt, de őt meg holmi akcióhőssé degradálják.
A Most vagy sohá!-t az önreflexió hiánya jellemzi. Hiszen Petőfiék a filmben elsősorban az elnyomó, nem pedig az idegen nyugati hatalom ellen szólítják utcára a tömegeket, amely könnyen a visszájára fordulhat. Ki mit lát bele, „bátyja”, minden csak nézőpont kérdése!
A Petőfi-filmből tehát egyvalami hiányzik, de az nagyon. Az, ami csak a moziplakátot lobbantja lángra, mert csak oda fért föl, a filmből sajnos kimaradt. A szikra.